„A Trafóban látható Lúzer című előadása, amelyben saját magát alakítja. Elmondja a közönségnek, hogy a Krétakör milyen konfliktusokba került a fideszes kultúrpolitikával, s hogy ön miért mondott le az állami támogatásról. Az egyéni sérelmek sorolása lehet művészi alkotás?
Halász Péter is önmagát teatralizálta, amikor felravataloztatta magát a Műcsarnokban. Ha az értelmiség és a hatalom kapcsolatáról akarok beszélni, nem mutogathatok másokra: a kétségbeesésemet saját példámmal tudom legjobban kifejezni. De a Lúzer tényleg szánalmas panaszkodás lenne, ha csupán a támogatásunk megvonásáról szólna. Az előadáson keresztül a művészi függetlenségről beszélek. A darab terve akkor született meg bennem, amikor Kertész Imre elfogadta a Szent István Rendet az Orbán-kormánytól, majd egy interjúban azzal indokolta ezt: »Ha az embert megkínálják egy kitüntetéssel, azt illik elfogadni.« Megdöbbentem, megrendített, és – Kertész személyétől függetlenül – rengeteg kérdést felvetett bennem.
Miféle kérdéseket?
Mit jelent az értelmiségi társadalmi felelőssége? Ha kritizáljuk a kormányt, elfogadhatunk tőle díjakat és a velük járó pénzt? Hogyan éljünk egy olyan rendszerben, amelyet egész életművünkkel elutasítunk? Hol a határ, s mi a garancia arra, hogy nem válunk majd mi is gyengévé és megalkuvóvá? S vajon én képes lennék saját szigorú erkölcsi elvárásaimnak megfelelni? Ráadásul mi, művészek kiszolgáltatottak vagyunk a hiúságunknak is: sikeresek és fontosak szeretnénk lenni, mert különben mivel magyarázhatnánk, hogy az állam eltart minket. Kérdezett az előbb a kritikusok díjáról: mondhatnám, hogy egyáltalán nem érdekelt az egész, de hazudnék. A Lúzer arról is szól: erő kell ahhoz, hogy esendőségünket bevalljuk és megmutassuk. (...)
Műveiben azt kutatja, milyen alternatívái lehetnek a magyar értelmiséginek. Megalkuszik és eladja magát, mint Faust, vagy lúzerként küszködik a hatalommal? Netán emigrál? Jövőre a bécsi Burgtheaterben készül bemutatója: a darab témája az emigráció lesz. Közben kitört a menekültválság. A magyar határnál kerítések épülnek, katonákat vezényelhetnek civilek ellen. Ez is bekerül az előadásba?
Nem a konkrét események fognak belekerülni, hanem a hatásuk az életünkre. Miközben félmillió honfitársunk távozott Nyugatra, az itthon maradók kétharmada támogatja a drótkerítést. Idegengyűlöletben pártok feletti »érzelmi nagykoalíció« jött létre. Nem kell jobbikosnak lenni ahhoz, hogy valaki nyíltan hirdesse: egyetlen menekült sem kell ide! A Sziget Fesztiválra naponta kilencvenezer ember érkezett, és gond nélkül tudták elhelyezni őket a Hajógyári-szigeten. Amikor a határon naponta átjött egy-kétezer menekült, a kormány válságállapotot hirdetett. Jól felépített politikai show-műsor volt az is, ahogyan ezeket a szerencsétleneket heteken át a Keletiben várakoztatták, s a média éjjel-nappal mutatta őket, ahogy a saját piszkukban fekszenek. Ezzel is azt sugallva: ezek állatok, elárasztanak minket. Aljas politikai manipuláció volt! A háromszázmilliós Európa pedig, amely elképesztő összegeket fordít biztonságpolitikára, nem tudott felkészülni pár százezer menekült érkezésére és befogadására. Az unió gyengeségét és lúzerségét használta ki Orbán, mikor közölte magáról: végvári vitézként védi Európa határait. Úgy tűnik, egyre több európai vezetőnek imponál Orbán idegenellenes retorikája, s követik őt. Számomra inkább az az érdekes kérdés: mi marad belőlünk, emberekből, mindezek után?”
