„Az európai »szellemnek« mindig kell egy antiliberális, antiindividualista kihívás, hogy összekapja magát, miután korrumpálta a megelőző egy-két-három évtizedét.
Az összecsapás az oroszokkal, ha nem is lesz belőle komoly, elhúzódó konfliktus, ugyanezt a funkciót tölti be – ha szerencsénk van. Putyin nyilván túl akar élni egy versenyképtelen ország élén, ugyanezt akarja Orbán – és ezért megtesznek mindent a Nyugat lejáratása, erkölcsi meggyengítése, és összeveszejtése érdekében, de ezt csak azzal a Nyugattal tudják eljátszani, amelyik eleve magától gyengül. Nem gazdaságilag (nyilván összehasonlíthatatlanul sikeresebb régióról beszélnünk, mint Oroszország vagy, ami azt illeti, Magyarország), hanem a posztmateriális értékek konszenzusáról. Gondoljunk bele, hogy is beszélhetnénk konszenzusról, amikor Európa vezetőinek fogalmuk sincs, milyen fellépést követel tőlük a migráns ügyben Európa védelme. Nem tudják, mit értsenek liberalizmus alatt. Vagy konzervativizmus alatt, ami azt illeti. Nem szembesülnek a liberális demokráciák kulturális korlátaival se befele, se kifele, ugyanakkor hagyják elporladni az alapvetően erkölcsi alapú hagyományt. A politika számukra intézkedés, szabályozás, technika, jogalkotás, szakértés (ráadásul inkompetens szakértés). Nem tudják, hogyan kezeljék az etnicista-vallási kihívásokat, a korporatív és állami összefonódásokat (pl. a VW-csalás ügyében, mielőtt még nem lett botrány), vagy magát az EU-projektet – akármit, ami szorosan vett politikai. A politikából kihalt az egzisztenciális, az emberi. Kihalt belőle az ember, akár a cselekvő, akár a meghatározó stakeholder (érdekelt, »ügyfél«) szintjén. A politika pótszere pedig korlátolt bürokraták döntésképtelenségben és csapkodásban nyilvánul meg. Mindig azon vannak, hogy lekicsinyeljék és/vagy szőnyeg alá söpörjék az emberit mint meghaladandót, és amikor az rendre előbukkan, a Nyugat rendre válságba kerül. (...)