„A siker sikert szül, mint ahogy a pénz pénzt szül” (Chamfort: A tudósokról és az írókról)
Minthogy Esterházy Péter, ha betegen is, de él, hál’Istennek; így, noha, mint Keynes bölcsen megállapította, hosszú távon mindannyian halottak vagyunk, az ő esetében nem lehet akadálya annak, hogy őszintén szóljunk róla. Bár a szempontunkból nem döntő momentum, ahogy ismerjük, kétségkívül maga sem emelne kifogást az ilyesmi ellen.
Kezdjük is mindjárt a végével: mára Esterházy Péter kissé enervált, de azért elegáns és némileg arisztokratikus pózzá nemesült. E vonzó póz minden nyilvános megjelenése során megtekinthető, előadása megbízhatóan magas színvonalú, sem barátainak, sem ellenfeleinek nem okoz csalódást soha.
Írásai e nemes póz vetületei, bravúros nyelvi eszköztára mint jól szabott zakó illik a mondanivalóra, sehol egy felfeslett szál, ott felejtett halvány kávéfolt, végképp sehol úriszabói slendriánság.
Nem volt ez mindig így. Esterházy Péter első könyvei egy egész nemzedék felszabadító élményei voltak: a Kisssregényt rajongással olvastuk, nem hittük, hanem „tudtuk”, hogy íme, itt az új irodalom, az igazi, az érvényes, a miénk. Valószínűleg az is volt. Ott, akkor biztosan.
Aztán valahogy minden úgy maradt. Ismétlődött. Végteleníttetett. És Esterházyt olvasva a szellemi izgalom helyét lassan átvette az az érzés, amit akkor érez az ember, amikor elegáns étteremben elegáns ételt eszik. Már az étlap is kész irodalom, az itallap tiszta költészet. Bármit lehet választani, a tévedés kizárva. A tévedés izgalma is kizárva.
Esterházy, ha megkérdezik (megkérdezik), szól a közügyekről is. Megtudható tőle, hogy „ezek” reménytelenül bunkók, de nem tesz semmit, nem fontos az egész, a világnak bizonyára éppen ilyennek kell lennie, az ember ír, a többi igazán nem is érdekes. Szép, nemes póz ez is, mentes a kárhozatos indulatoktól, távol a világ zűrzavarától.
Vannak életművek, amelyek egy szép pózban kristályosodnak. Ez sem csekély teljesítmény. Esterházy Péter is be fog vonulni a magyar irodalomtörténetbe.