„Mégis, minden hibája ellenére a magyar kormányfő az egyetlen, aki megérti és ki is mondja, mi történik körülöttünk.
Egyben szerintem téved, ez pedig a jövő idő használata: a schengeni rendszer már összedőlt, Európát már lerohanták. Nem most, persze, hanem évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Idő kérdése, hogy mindez mikor válik visszafordíthatatlan, megváltoztathatatlan történetté. A mostani események ezt a folyamatot gyorsíthatják, de a számok azt mutatják, hogy ez a kérdés eldőlt. Belgium, Brüsszel rohamtempóban halad az eliszlámosodás felé, Hollandia, Franciaország, Németország egyre inkább válik a növekvő iszlám lakosság otthonává. És mindeközben egyre többen és hangosabban hívják fel ennek beláthatatlan következményeire az európai államok lakosságának figyelmét, és miközben egyre több riasztó jel utal arra, hogy az érkezők, vagy a már itt lévők többsége egyszerűen nem akar integrálódni, nem akarja figyelembe venni a befogadó társadalom szokásait, jogait, nem talál munkát, nem tud továbbtanulni, és ezzel jó alapanyaggá válik a terrorszervezetek szemében, a mi derék, de tudatlan vagy egyszerűen csak gyenge európai politikusaink, mintha nem is ezen a kontinensen élnének, képtelenek felfogni, hogy mi forog kockán. Tehetetlenségükben Magyarországot kiáltják ki bűnbaknak, és teszik felelőssé a kialakult helyzetért. Holott Orbán Viktor az egyedüli, aki próbálja betartani az Unió törvényeit, és igen, ő az egyetlen, aki kiabál, hogy égni fog a ház – jól teszi, annyi csupán a helyesbítés: a ház ég, a gerendák ropognak, kis idő múlva az egész összedől, ehhez sajnos kétség sem férhet.
Fontos itt megállni egy pillanatra, és újra, talán ezredszer elmondani: nem a felebaráti szeretet, az együttérzés, a szolidaritás hiányával van gond. Személy szerint büszke vagyok az idézett hölgyre. Meg a karitatív szolgálatokra, élükön a Református Szeretetszolgálattal. És büszke vagyok a jó szándékkal segítő civilekre is. Lévai Anikóra, még Gyurcsány Ferencre is, aki a villájába fogadott néhány menekültet. (Jó, jó, de azért adjuk meg az esélyt neki is.)
Ám itt azért másról is beszélnünk kell, nemcsak a felebaráti szeretetről. Nem az a kérdés, hogy a mandineres Rajcsányi Gellért felesége visz-e takarót a migránsoknak/menekülőknek/bevándorlóknak a Keletibe. (Visz.) Még csak nem is az, hogy én vinnék-e, segítenék-e, mert kétség se férjen hozzá, hogy igen. Most még csak imádkozunk minden vasárnap a menekültekért, ám ha arra kerül a sor, és felénk is jönnek, készséggel segítek én is, mi is. És tudom, hogy a magyar társadalom nem idegenellenes, még ha próbálják is egyesek így beállítani a helyzetet, még ha vannak félelemből, tudatlanságból táplálkozó egyéb hangok is. Befogadunk mi mindenkit, aki rászorul, aki háború elől menekül, akinek nincs fedél a feje fölött, aki éhezik, szomjazik. (...)
Csakhogy. Nem csupán annyit kell látnunk, hogy jönnek (nemcsak a szíriai menekültek, bár most mindenki szír menekültnek mondja magát), enni adunk, elmennek, aztán aggódva csetelünk velük a facebook-on. Hanem arról, hogy jönnek, jönnek, jönnek…és nemcsak tanárok az aleppói egyetemről, nemcsak menekülők, hanem mások is. És nem mennek el. És hiába cél Németország, minket is érint mindez, talán ezt felesleges is magyaráznom. Az alapvető kérdés sokak szerint az, hogy megváltozik-e Európa vallási, etnikai, kulturális háttere, magyarán: megváltozik-e az európai civilizáció. Szerintem a kérdés jobbára csak az, hogy ezt a folyamatot le lehet-e lassítani, esetleg meg lehet-e állítani.”