Így nem készített a Mandiner valódi interjút Simicska Lajossal

Sose kösd az olvasó orrára, hogyan készül egy cikk vagy interjú! Alapszabály. És éppen ezt az alapszabályt fogom most kivételesen felrúgni. Az okot nem más szolgáltatta, mint Simicska Lajos .

Jó fél éve várom hiába, hogy beváltsa az ígéretét vagy legalább jelezze, miért gondolta meg magát. A – jogos – kérdések meg egyre csak jönnek: Mikor lesz már Simicska-interjú? Mikor varrom el a márciusban elvileg csak megkezdett szálat?

Nos, nem úgy fest, hogy el tudom varrni.

A történet dióhéjban: március ötödikén írtam sms-t Simicskának, nem sokkal a nagyvállalkozó g-napon előadott őszinteségi rohama után. Üzenetemben nagy, átfogó interjút kértem tőle. Vázoltam, hogy szerintem egy nem rohamszerű, telefonos, hanem rendes, nagy beszélgetésre a Mandiner a legalkalmasabb felület, hiszen nem az övé, soha nem is volt az övé, de nem is Orbáné, konzervatív, de független, ráadásul korrekt – biztosítottam, hogy ha hív, nem rögzítek semmi olyat, amiről nem jelzem, hogy magnóra megy. Arról is biztosítottam, hogy az írást – az általános gyakorlatnak megfelelően – megnézheti, véleményezheti megjelenés előtt.

Három napig semmi, mígnem vasárnap, március 8-án délelőtt, a nagy, nemzetközi nőnapon megcsörrent a telefonom. Simicska. Beszéltünk az interjúról, hogy lenne mondandója, aztán mondta is – hirtelen telefoninterjú kerekedett a dologból.

Gyorsan megírtam, estére kint is volt az anyag. Ez.

A hírérték nem volt kérdéses, de kétségtelenül kevéske volt ez így. Egy csomó kérdés hiányzott egy rendes, nagy anyaghoz. Nyilván. A szóbeli egyezség éppen ezért az volt, hogy mindaz, amit köntösben topogva hallgattam meg és kutyafuttában billentyűztem be azon a vasárnap délelőttön, csak amolyan bevezető egy rendes interjúhoz. Olyanhoz, amelyet megbeszélünk előre, amelyre felkészülök tisztességgel, s amikor szemtől szemben leülünk, valóban válaszolni kell kérdésekre, nem csupán az alany – amúgy erős – közlendője jön le. Ezzel az ígérettel együtt vállalható, jó döntésnek látszott lehozni a kicsi, ám annál erősebb anyagot, amely szép nagyot is durrant a honi nyilvánosságban – noha interjúnak kétségkívül unortodox volt.

Csakhogy aztán már hiába kerestem Simicska Lajost. Írtam neki, semmi válasz. Hívtam is többször. Sosem vette fel.

Türelmes voltam, a Mandiner is nagyon türelmes volt. Fél éven át. A múlt héten aztán Simicska az Indexnek és a Klubrádiónak is nyilatkozott. Amikor hétfőn az asszisztense vette fel a telefont és megígérte, hogy átadja az üzenetet, de így sem jött semmilyen válasz – nos, akkor leszámoltam a hiú reménnyel.

Pedig annyi remek kérdésem lett volna még, amennyi remek ötlete az egyszeri rabbinak. Csak hát ez a liba közben megdöglött, ezt most már illik belátni. Kár.

Hogy érdekelt volna, megbánta-e a g-napot! Vagy azt, amit Orbán katonakori szerepéről a Mandinernek mondott. Ha meg Orbán annak idején tájékoztatta őt a jelentésekről, ha megbeszélték, mit jelent róla, akkor miért nem a karakán hőst látja benne? Ahogy látta tavaly tavaszig. Azt is elmondhatná, pontosan mi is hangzott el múlt áprilisban közte és Orbán között, azon a bizonyos két, egymást követő találkozáson, amelyek után kiásták a csatabárdot. Mit mondott Orbán az oroszokról, a Roszatomról? (Ez a magyar választóknak is fontos lenne.) Ki volt még ott kettejükön kívül a megbeszélések valamelyikén, ha volt ilyen ember?

Aztán persze ott vannak azok a kérdések is, amelyek egy valódi portréhoz kellenek. A kommunisták iránti utálat oka már a megjelent, nyúlfarknyi anyagból is érthetővé vált, ám az nagyon érdekelt volna, meddig tudja magának megmagyarázni az ember, hogy jó célért küzd. Milyen eszközöket engednek meg ezek a célok, s melyek azok, amelyeket már ebben a politikával átszőtt gazdaságban sem? Most ráadásul, hogy a bíróság a Közgépnek adott igazat, és Simicska Lajos azt nyilatkozza, mégis működik a jogállam, nem érzi-e furán magát? Amikor a Közgép nyert sokat, az mennyiben felelt meg a jogállamiság általa vallott éthoszának? Mi a különbség a magyar átlagpolgár szempontjából aközött, ha ő, vagy ha épp Mészáros Lőrinc, Garancsi István és Andy Vajna a miniszterelnök kedvence, harcostársa, kedvezményezettje?

Aztán: média. Bukott egy csomót a kormánymegrendelések megszűnésén, mégis megtartotta az érdekeltségeit. Miért? (Gyorsan szögezzük le: ez remek fejlemény. Először van az országban Fidesz-kormány alatt Fidesztől független konzervatív, jobboldali, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, lényeg, hogy nem mainstreamliberális médiahálózat.) De vajon meddig bírja szusszal, pénzzel? Politikai tőke nélkül is képes-e sikerre vinni média- és egyéb vállalkozásait? Egyáltalán akarja-e? Mennyire folyt bele a mostani, új műsorok tervezésébe, ha egyáltalán belefolyt? (A Heti Válasznál azt tapasztaltam, hogy semennyire. Én például sosem találkoztam Simicskával, tudtommal a szerkesztőségben sem járt.)

És még sok minden mást – mezőgazdaság, stb. – sem fogok megkérdezni a nagyvállalkozótól.

Félreértés ne essék: mindenki annak ad interjút, akinek akar. Még azon is lehet változtatni, amit az ember megígér. Bárki meggondolhatja magát. Simicska Lajos is. Az viszont, hogy még egy „Bocs, meggondoltam magam, már nem aktuális, ne számítsatok rám”-üzenet sem érkezik fél évig tartó, többszöri megkeresésre... Ez olyasmi, amit a nagyvállalkozó talán az általa népszerűvé tett g-betűs szakszóval írna le.

Én mindenesetre csupán jelzem azoknak az olvasóinknak, akik máig kérdezgetik, mégis mi is van a beígért valódi interjúval, mikor jön végre a folytatás – szóval, hogy nincs folytatás. Miért, a Godot-ra várva végén eljön Godot? Na ugye.

A darabnak ennek ellenére vége van egyszer. Ennek a komédiának például itt és most.