Ha már nem az ész diktál − Migráció és mi XXIV.

Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

Eret vágni magunkon

Forgács István írása

Hetek óta hallgatom, hogy mennyire van és mennyire nincs párhuzam a menekült-válság és a hazai cigánykérdés kapcsán. Van párhuzam, vélik a „demokraták”, mert a szerintük kirekesztő és befelé forduló, elutasító magyar társadalom idegenellenes hozzáállása és magatartása megint felszínre kerül. És még sincs párhuzam, mondják újfent ugyanezek a „demokraták”, mert minket, cigányokat ne vegyenek egy kalap alá olyan emberekkel, akiket kvóta szerint kell majd elosztani. És különben is, mi, cigányok ne legyünk indokai annak, hogy miért is okozna gondot a kormánynak rengeteg, a többségi magyar társadalomtól különböző embernek a gyors és eredményes társadalomba integrálása; miközben pedig nekik sokszor nemcsak a bőrük színe más, de minden esetben más a nyelvük és gyakran a vallásuk is. A gyűlölt kifejezésként használt „szociokulturális” háttérről nem is beszélve.

Azaz, ha a magyar társadalom rasszizmusának kell egy külföldi lap hasábjain szerepelnie, akkor a cigányok és menekültek egy dimenzióba kerülnek azonnal, hiszen mind a két csoporttal szemben ellenségesek a „magyarok”. Ha viszont arról szól bárki, hogy a hazai cigányság társadalmi felzárkózása komoly nehézség, és a kormányzatnak még azzal sem sikerült igazán szembenéznie – azaz, ebből fakadóan lesz gondja, nehézsége határokon belül is bőven –, akkor azonnal külön kell kezelni a két csoportot, kérik a hazai jogvédők.

Én viszont mégis egy másik megközelítésről írnék, hogy miért és hogyan is kellene, lehetne párhuzamot találni; és mit kellene talán kicsit másképpen látnunk, másképpen megértenünk cigányok és menekültek párhuzama kapcsán – még akkor is, ha elfogadnunk és támogatnunk egy másodpercre sem szabad.

Az elkeseredett ember igenis gyereket dob át a kerítésen. És nem azért, mert nem szeretné a saját gyermekét. Nem azért, mert kivesztek volna belőle, vagy akár soha nem ébredtek volna benne emberi érzések. Az ember az ember. Még ha a vallás sokszor meg is határozza a döntéseit vagy akár ki is mossa az agyát. És utóbbiakkal sincsen sem gond, ha csak azt írják elő, melyik napon ne egyél húst vagy merre fordítsd az imaszőnyeget. Akkor van baj, ha az emberi jogokat háttérbe szorítja valaki a bigottnak tűnő, de valójában a vallásba oltott egyéni önkény javára; és utóbbira hivatkozva zsarnokoskodik a saját családján, feleségén, gyermekén, közösségén − és erre sajnos az iszlám alkalmas. Mielőtt bárki felháborodik, gondolja végig, mi elől menekülnek valóban Szíriából és Afganisztánból az emberek.

*

Az elkeseredett ember bármire képes. Van a léleknek az az állapota, amikor nem az agy diktál. Amikor nem azért fenyegetőzik a saját maga csonkolásával valaki, mert racionálisan abban bízik, hogy annak eredményeként történik valami, ami neki az érdekét szolgálja. Az önmagát az önkormányzat vagy az adóhivatal előtt felgyújtó ember – volt erre példa korábban sajnos nálunk is – abba az állapotba jut el, amikor nem képes kontrollálni önmagát; és bármennyire hihetetlen, de saját indulata vezérli abban, hogy magában is kárt tegyen vagy akár a saját életét is érdemben kockáztassa.

A hazai cigány közösségekben számos alkalommal néztem végig én is azokat a helyzeteket, amelyekben nem lehet racionálisan felfogni a történéseket. Egészen döbbenetes azokat a pillanatokat közelről megélni, amikor egy eltorzult lélekállapot nem engedi a racionalitást, és amikor már minden, de minden mindegy. De az indulatnak valahol ki kell csapódnia, mert egy másodpercig sem tudja tovább hordozni, tovább cipelni valaki – a saját normái szerint.

És hogy miért nem? Mert úgy nőtt fel, hogy a saját indulatát, a saját érzelmi alapokon meghozott döntéseit soha nem kellett igazán megbánnia, legalábbis saját maga és a saját közössége előtt. Soha nem kellett átértékelnie. Vagy éppen a következő alkalommal máshogyan kezelnie. Soha nem tanult belőle. És itt megint elő kell, hogy jöjjön a szociokulturális háttér. Itt kultúrák különbségéről van szó. És ebben az esetben ez azt jelenti, hogy a túlélésért, jobb életért folytatott küzdelemben egyes csoportoknál, és egyes csoportokon belül egyes embereknél máshol vannak a saját belső határok. Máshol jelennek meg és majd fogynak el az indulatok. És ez a különbség egészen döbbenetes méreteket ölthet.

Most a magyar társadalom ezzel a különbséggel találkozik és ezt próbálja felmérni, megérteni, feldolgozni. Nyugat-Európa már találkozott vele, csak mindig szégyenlősen félrenézett − ahelyett, hogy felháborodott volna vagy formálta volna. A magyar társadalom most csodálkozik rá erre. Holott eddig is itt volt. Csak a szociális munkások hétköznapjaiba kevesen látnak bele Borsodban. Mert kevesen nézték eddig végig, kevesen láthatták, milyen egy cigány kendőzésen törött pohárral eret vágni magunkon. És hogy miért is? Mert ott, akkor ezt éli meg az ember, erre veszi rá valami ott bent a lelkében, legyen bármennyire is eltorzult az a lélekállapot, amelyben cselekszik. Vagy milyen lehet könnyek között átkot szórni a csatkai cigánybúcsúban úgy, hogy azt valóban komoly veszi az átkozódó. Milyen egy cigány temetésen valóban megélni a másiknak az elvesztését, milyen odafeküdni a koporsóra vagy ruhát szaggatni a hantolásnál. És ezeken lehet mosolyogni. Vagy éppen elborzadni. És persze felfogni sem sikerül, de miért is sikerülne, hiszen ez valami olyan, ami egy másiknak látszó, a miénktől különbözőnek tűnő kultúrából, kultúrkörből érkezik.

Hiába akarjuk azzal elintézni, hogy ez nem európai, nem civilizált, menjél vissza vele a Közel-Keletre meg Indiába – az egész ugyanarról a tőről fakad: az elkeseredett ember sok mindenre képes. És akár gyereket, feleséget, férjet, szülőt is öl, majd magával is végez. A  kérdés az, hogy ezt az önmagunk által kialakított társadalmi rend mennyire tartja elitélendőnek; illetve mennyire tartja szükségesnek, hogy az egyénben bármikor gerjedő indulatokat a normák, a társadalmi elvárások és a törvények olyan mértékben törjék le, fojtsák el, hogy azzal a magunk által kívántnak tetsző társadalmi relációkat segítsük elő. És ez nem genetika-függő. Az indulat és a frusztráció okozta irracionális cselekedet nem jellemezhetnek egy adott népcsoportot: sem olyat, amely több száz éve él itt; sem olyat, amelyik most jelent meg a déli határon. De azt ki kell mondani, hogy egyes helyzetekben maga az ember kerül sokszor nehéz helyzetbe, és a döntéseihez csakis azt tudja felhasználni, amit korábban tanult. Amit korábbról hoz magával. Amit korábban látott és megélt. És ez bizony igenis sokszor más, mint amit a többség normálisnak tart. És ez a másság, ez a különbözőség pedig lehet, hogy egy ponton túl ebből a megközelítésből adódóan már nem tolerálható. Most az ország nagyobbik fele ezt éli meg. Jogosnak tűnően.

*

Liberális barátaim ne csóválják a fejüket. Én is látom a rettegő, elkeseredett asszonyokat, gyerekeket és férfiakat. Ugyanolyan szemekben ugyanolyan félelmek és bizonytalanság tükröződnek, mint számos helyen, ahol magam is dolgozom – a saját határainkon belül. Sőt, néha még az indulatot és felfoghatatlannak tűnő döntéseket is megpróbálom megérteni valahol, egyéni sorsokról, egyéni tragédiákról van szó. De a normáknak meg kell maradniuk. A törvényeknek, a többségi elvárásoknak egy országot kell működtetniük.

Nem akarok olyan világot magam köré, ahol az indulat jogosnak látszó reakció lehet az érzelmi kiszolgáltatottságra. Nem lehet elfogadni és nem lehet megtűrni, hogy gyereket dobáljon bárki is határ-kerítések fölött, még ha egyesek párhuzamot is látnak azonnal a vonatokból utolsó pillanatban kilökött gyerekek sorsával. Nem fogadható el semmilyen torz érzelmi állapot olyan cselekedetekre, amelyekben mások sérülnek, legyen valaki bármennyire is frusztrált és elkeseredett. És még kevésbé lehetne emiatt másokat, mondjuk döntéshozókat hibáztatni.

Meg fogom érteni az apát egyetlen másodpercre, aki a gyermekkel a karján nekiszalad a szögesdrótnak vagy nekifeszül a kerítésnek. Meg fogom érteni az anyát is egyetlen másodpercre, aki rozoga csónakba száll, mert menekülni akar. Sőt, retteghetek a legmélyebb felismeréstől, hogy hasonló helyzetben talán nekem is ez járna a fejemben. De megköszönöm, ha bármilyen égi vagy földi hatalom ezt mégsem engedi. És itt a földi hatalom most mi kell, hogy legyünk, az a társadalmi morál, amely a normákat megengedi normákként kezelni.

Nem véletlen a magyar nyelvben az „eret vág magán” kifejezés. Mélyebb tartalma igenis arra utal, hogy van az a pont, ahol nem az ész diktál. De azt a világot, amelyben ez lenne az általános, csak nagyon kevesek szeretnénk megélni. Határokon kívül és határokon belül egyaránt.