Öncenzúra és politikai korrektség az írásban

„Nem emlékszem rá, hogy írás közben cenzúráztam volna magam valamilyen politikai szempontból – a szerkesztőm azonban megtette egyszer, és igaza volt. Az eredeti kéziratban egy kicsit másképp zajlott Anna beszélgetése a Meratán pilótával a második kötet végén: a pilóta furcsának találja Anna reakcióit, de míg az eredetiben ezt a lány nemének, addig a szerkesztett változatban a fiatalságának tulajdonítja. Teljesen egyetértettem a javítással, hiszen hiába hangsúlyozzuk már az első kötet prológusában, hogy a Meratánok kultúrája patriarchiális, egy ilyen megnyilvánulás akkor sem mutatna jól egy (nem negatív) szereplő részéről.

Ehhez képest az új regényemet sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen anélkül megírni, hogy politikailag kifogásolható dolgok szerepelnének benne. Egy japánban élő amerikai misszionáriuscsaládról eleve nem írhatok úgy, hogy témaként elő ne kerülne a vallás, az amerikai és a japán kultúra különbözősége. Bár első megközelítésben úgy tűnik, egy életrajzi regény esetében a szerző védett pozícióban van, hiszen csak leírja, ami történt, de valójában ez nem ennyire egyszerű: a megtörtént események összefűzése, apró módosításai, a szereplők gondolatai, reflexiói mind a szerző révén kerülnek a regénybe. Némileg szerencsés helyzetben vagyok, hiszen egy ideig laktam Japánban és a helyszínként szolgáló Tojamában is megfordultam, de csak most, a regényhez készült interjúk kapcsán kezdek rájönni, mennyire nem ismerem a hatvanas évekbeli, vidéki japán mentalitást: ha a mai japán társadalomról elmondhatjuk, hogy hajlamos a kiközösítésre, akkor ez a közeg még százszor inkább az. Mégis, valahogy politikailag korrekt módon kellene írnom olyan dolgokról, mint hogy a főszereplőm, akit a haj- és bőrszíne miatt rekesztenek ki az osztályközösségből, jó barátságba kerül egy japán lánnyal, akit egyszerűen azért közösítettek ki, mert a családja Tokióból érkezett. Persze önmagában a kiközösítést mint témát lehet megfelelően kezelni: az író közvetítheti azt az üzenetet, hogy ilyet nem szabad tennünk a másik emberrel. A probléma ott kezdődik, hogy mennyire lehet őszintén beszélni a dologról, megmutatni, hogy sajnos a kiközösítés a japán társadalmi rendszer szerves része. (Na tessék, ezzel máris kimondtam valamit, ami nem pol. korrekt.) Meggyőződésem, hogy ha csak a felét leírom annak, amit Rebecca megosztott velem, az japán szemmel elég sértőnek fog tűnni, főleg, mert ötven év alatt azért valamelyest fordult a világ még Japánban is.”