„Miután »minden, ami létezett, reprezentációvá foszlott« (Guy Debord), nem maradt más hátra, mint a testtől való végső elidegenedés utolsó lépésének megtétele. A fényképezéssel való első találkozás alkalmával sok »primitív nép« hitte, hogy elrabolja lelkét a fotográfus kamerája. A lélek jelenléte azóta valóban problematikussá vált, a test pedig a legszorosabb kontaktus anyagtalanításával semlegesítődött a randi-appok, szex-szelfik, VR-szemüvegek és digitális stimulációk közvetítésén keresztül.
Az önfényképezés, a digitális nárcizmus netovábbja, a képi egoizmus radikális önfeltárulkozásának formájában zárja magába a fényképező-apparátust. A tükörben fotózó mobilkamera végső soron önmagát fényképezi, mi csak megnyomjuk a gombot, cserében véletlenül rajta maradunk a képen. Önkéntelenül is a közvetítőeszköz reprezentációjához járulunk hozzá, önteltségünk által kiszolgáltatva a gyártók lovemark-építésének. A kamera fotóztatja magát. Miközben a mobiltelefon teszi a dolgát – illetve a fotózó teszi – reklám is születik, az eszköz márkajelzése a maga leplezetlenségében válik alig leplezett mellek közt láthatóvá. A mobil gyártójának kamera alá helyezett logója ugyanis leggyakrabban – a képkivágás természetéből fakadóan – a tükörben készített szelfik aranymetszésén helyezkedik el. Az emberi hiúság kielégülése teremt lehetőséget a reprezentáló reprezentációjára és a reklám hirdetésére. A kétdimenziós szelfik így végső soron háromrétegű jelentést hordoznak: az emberi arckép fölött a gép, afölött pedig a brand helyezkedik el a hierarchiában.”