Menekültek? Nem: agresszorok

„Magyarországot megtámadták.

Ország-világ szeme láttára. Láthatta mindenki. És mindenki láthatta a támadókat.

Nem menekülők. Agresszorok. Életerős, fiatal, mindenre elszánt és bármire képes katonák. Előretolt telepesek, akik hódítani jöttek. Nem látszik rajtuk sem fáradtság, sem elcsigázottság, sem levertség, sem keserűség, sem félelem, sem ijedtség, sem alázat, sem kegyelem, sem kérés – csak erő és elszántság.

Ezek hódítani jöttek.

A gyerekek és a nők csak álcázásnak kellenek. És hogy legyen kiket áthajítani a kerítésen. Meg megerőszakolni.

Persze, tudom, igazságtalan vagyok. Hiszen nyilván nem mind ilyen. Nyilván sok közöttük a békés, és valóban riadt menekülő.

De most megtámadták a hazámat. És mostantól nehezen tudom őket máshogyan látni…

Azt mondtam, ki kell tartanunk. Mindannyiunknak. Igen, nekünk is. Minden állampolgárnak. És segítenünk kell, amiben csak tudunk. A rendőreinknek, katonáinknak, mindenkinek, aki most ott van, a frontvonalban.

Érezniük kell, hogy mögöttük állunk, velük vagyunk.

Tudom, nemzeti egységre most sincs kilátás. Nem is kezdek bele ennek elemzésébe, nem akarok beszélni a DK nyilatkozatairól, semmi ilyesmiről. Mert most csak azoknak érdemes beszélni, akiknek van miért.

Ne engedjünk, egy jottányit sem. Most nem engedhetünk. Az életünkről van szó. És abban is biztosak lehetünk, hogy előbb-utóbb mindenki belátja ugyanezt. ne felejtsük: a németek alig két hete még ott tartottak, hogy a befogadásnak nincs felső határa, jöhet egymillió is akár.”