Véget ért az RTL II Szelfi című műsora

„Véget ért az RTL II Szelfi című műsora, az a kísérleti projekt, melynek magam is alanya voltam. Abban bízva vágtam bele, hogy részt vehetek egy apró forradalomban, melynek során a reality műfaját megtisztítjuk a szilikoncsöcsöktől meg a slusszkulcs-sebességgel pörgő faszoktól, röviden a szórakozóhelyek vécéiből castingolt emberi törmeléktől.

Szégyennel terhes keserűséggel jelentem: a forradalom elmaradt. A kiábrándulás még csak nem is előzmény nélküli: a műsornak eredetileg szánt címet, a »Connected«-et az RTL döntéshozói hamar lecserélték a kínosan közönséges és proli hangzású »Szelfi«-re. Hiszen egy szándéka szerint valódi sorsokat, drámákat és kríziseket bemutató műsorfolyam számára ugyan mi lehetne jobb asszociációs objektum, mint a tini picsák kedvenc időtöltése: a csőrcsücsörítés, a hazug boldogság mindennapos demonstrálása a facebookon. Ha három szóban kell megfogalmaznom, hogy kik lehettek volna ennek a műsornak a nézői, azt mondom: akik nem szelfiznek. Akiket a hideg ráz a szótól is, hogy szelfi.

De nem érdemes siratni a címet, hisz az azt kiötlő Geszti Péter nélkül aligha tudta volna a műsor ilyen jól elszigetelni magát az esetleges közönségétől, és nem sikerült volna megkímélnie őket a közelgő csalódástól. Hamarosan nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a több évtizedes tapasztalat, amit a csatorna a Fókusz és hasonló műsorok gyártása során felhalmozott, mára olyan egyetemes nyelvvé vált, amelyből ha akar sem tud kilépni. Képtelen az emberi drámát és esendőséget azt megillető keretbe foglalni. A Connected magyar változatának végzete, hogy készítői a gyártás utolsó napjáig nem döntötték el, tényleg el akarják-e készíteni a kőkemény, belemenős és durva eredeti verziót, vagy inkább forgatnak egy Győzike Showt fehér emberekről, amelyben indőnként hülyére veszik a nézőt, máskor meg kikacsintanak rá, hogy együtt nézzék a szereplőt hülyének. A tokaji aszú és az emberi húgy házasítása a papiforma szerint alakult: a húgy kiütéssel győzött.

Nagyon fájdalmas volt azt hallani egy-egy szereplő valóságosabb és őszintébb pillanata során, ahogy beúszik valami retkes popsláger. A készítők újra meg újra úgy érezték, muszáj jelezniük: itt a dráma, most kell meghatódni. Csakhogy ha valami nem történik meg, az a zenétől sem fog, ha viszont megtörténik, és rátolod zenét, a néző azt érzi, hogy a legolcsóbb eszközökkel manipulálod, és ettől befeszül. A dráma nem oldódik úgy a limonádéban, mint a kockacukor. Nem lehet minden műsort - különösen egy rétegműsort - a Mónika Show közönségének szintjére rugdosni. Nem lehet mindig úgy kommunikálni, mintha tarifacsomagot, illatszert vagy szénsavas üdítőitalt adnál el. A készítőknek épp ezt a komfortzónát kellett volna elhagyniuk ahhoz, hogy ízléses és értékes tartalom szülessen.

Ennek a műsornak két erős szereplője volt: Bérczesi és Völgyesi. Ők valóban olyasmit és olyan módon vittek a képernyőre, amiről és ahogyan a kereskedelmi televíziózás csillámfényes világában nem zajlik diskurzus. Tömegeket érinthettek volna, csak lett volna könnyebb köztük mosóport eladni! Leírhatatlanul visszás volt Bérczesi függőségének poklából hirtelen Ada trendi hétköznapjaiba csöppenni, melyeknek feldolgozása pillanatokra sem lépett ki a Reflektor mélység nélküli, hideg fényéből.

Ha ma kérnének fel, nem vállalnám. Ez a műsor ebben a formában számomra nem vállalható. Túl sokszor éreztem a nézése közben tehetetlen frusztrációt. Túl sokszor éreztem, hogy ezúttal ledarált a gép.”