A Koszorús–akció és aktualitása

1944. július 6-án előbb Óbudán, majd a főváros többi részében is arra ébredtek az emberek, hogy páncélosok lepik el az utcákat. Ez alkalommal nem német lánctalpasok, hanem magyar Turán és Toldi harckocsik valamint egyéb páncélozott harci járművek nyomultak Budapestre.

Nem csak a magyar lakosság, hanem a megszálló német hatóságok is ekkor szembesültek azzal, hogy létezik egy nagyobb magyar páncélos egység a Honvédség keretein belül. A Páncélosokkal az életért kötet egyik szerkesztője, Hantó Zsuzsa szerint e hadtestet Budapest környékén elszórva csoportosították. Nem csak Esztergomon és Aszódon, hanem más, a főváros közelében lévő településeken is voltak alakulatai, pont azért, hogy ne szúrja a Magyarországot megszállva tartó németek szemét.

A kormányzó testőrparancsnoka, Lázár Károly altábornagy „jeladását” követően az I. Páncélos Hadtest vezérkari főnöke, Koszorús Ferenc ezredes parancsára jelentek meg a Honvédség gépesített egységei a főváros területén, ugyanis Horthy arra hivatkozott, hogy jelzéseket kapott, miszerint Baky László, a Belügyminisztérium politikai államtitkára a csendőrséget felhasználva puccsot kísérel meg ellene.

Az akció másik célja lett volna, hogy – a németek segítségével – Budapest zsidóságának a deportálásával az egész ország területén befejezze a május 15-én megkezdett „zsidótlanítást”. A feladathoz zászlószentelésre a Hősök terére vezényeltek csendőr zászlóaljakat és a kormányzó azért is adott hitelt ezeknek a híreszteléseknek, mivel kabinetirodájának vezetője, Bárczy István ellen június 28-án Bakyék merényletet kíséreltek meg.

*

Az ügy további előzménye, hogy legkésőbben június 8-án vagy 10-én Magyarországon is hozzáférhetővé váltak az Auschwitz-jegyzőkönyvek, amelyekből egyértelműen kiderült, hogy a  felső-sziléziai település határában nemcsak munkatábor – ilyenből volt bőven a Német Birodalom területén – hanem halálgyár is működik.

Máig kérdés, hogy az április legvégén szlovák nyelven készült és azonnal németre fordított dokumentumon miért kotlottak olyan hosszan Pozsonyban, illetve Budapesten. A kormányzó menye, özv. Horthy Istvánné emlékirataiban azt állítja, hogy apósának 1944 július elején juttatta el a jegyzőkönyv magyarra fordított változatát és ő ennek hatására döntött a Koszorús-akció mellett. Ám Ilona asszony utóbb elismerte, hogy valószínűleg az epizódra korábban, még júniusban került sor, és a történészek jelentős része is úgy látja, hogy Horthy Miklós már a Koszorús-akciót megelőzően legalább három héttel értesült az auschwitz-birkenaui megsemmisítő tábor dokumentumokkal alátámasztott létéről.

A budapesti Központi Zsidó Tanács egyébként kezdetben maga is kételkedett – annak brutális tartalma miatt – a jegyzőkönyvek valódiságában, és ennek is lehetett némi szerepe a késlekedésben. (És ekkor nemcsak a heteknek, hanem a magyar államigazgatás és csendőrség olajozott működésének köszönhetően – a napoknak is jelentőségük volt, hiszen május közepe óta folyt a vidéki zsidóság – a többi európai országhoz képest – kivételesen gyors ütemű deportálása!) Abban, hogy nálunk ilyen viharos gyorsasággal zajlott a zsidóság ellehetetlenítése, Diószegi István diplomáciatörténész szerint szerepe lehetett Adolf Hitler fiatalkori bécsi éveinek is, aki – az első világháború előtt beleívódott előítéleteinek köszönhetően („Judapest”) – a magyarországi zsidóságot még a németországinál is jobban gyűlölte.

Kádár Gábor és Vági Zoltán: A végső döntés. Berlin, Budapest, Birkenau című, három éve megjelent könyve is részletesen ismerteti, hogy Magyarország március 19-i megszállását követően központi jelentősége lett az országban nemcsak a Gestaponak, hanem az SS Adolf Eichmann vezette különítményének. A csoport valamennyi tagja már széleskörű nemzetközi tapasztalatokra tett szert a háborús évek népirtásában. De semmire sem mentek volna – állapítja meg a szerzőpáros –, ha a magyar közigazgatás nem segíti kreatívan elképzeléseiket. Közülük is kiemelkedik Endre László közigazgatási államtitkár, aki Adolf Eichmannal együttműködve lelkesen, új ötleteket adva segítette, hogy a németek által megszállt Európa eddigre legjelentősebb zsidó közösségét hetek alatt vagonokba, majd főként Auschwitz-Birkenau táborába kényszerítsék. Hozzá képest mind Baky László politikai államtitkár, mind pedig Jaross Andor belügyminiszter üres frázispuffogtatónak számítottak.

Kétségtelen, hogy a náci propagandagépezet kiválóan működött, vagyis a megsemmisítő táborok létét a németeknek meglepően jól sikerült titkolniuk. Az is vitathatatlan, hogy bár a deportálásokkal kapcsolatban Endre László – jóllehet pontosan tisztában volt azok mikéntjével – feletteseinek – így Horthynak is minden alkalommal azt jelentette, hogy azok a legnagyobb rendben zajlanak. Ő nem hányt az internálótáborokban a túlzsúfoltságtól és bűztől és nem is itta le magát, mint Adolf Eichmann.

Nem könnyű eldönteni, hogy igaza van-e azoknak, akik azt állítják, hogy Horthynak legkésőbb 1943. április 16-17-én, Adolf Hitlerrel és Joachim von Ribbentrop külügyminiszterrel való (első) klessheimi találkozóját követően immár nem lehettek illúziói a nemzetiszocialisták elképzeléseivel kapcsolatban, hiszen Ribbentrop közölte „a zsidókat vagy meg kell semmisíteni vagy koncentrációs táborokba (kell) szállítani”.

A történészek másik része, mint például Szakály Sándor és Újváry Gábor ezzel szemben úgy látja, hogy Horthy számára ezek a kijelentések hihetetlenek voltak. Mindezt 1944-ben az is alátámasztani látszott, hogy az év tavaszán a Német Birodalom hátországában óriási volt a munkaerőhiány. Viszont hogy a deportálásokkal nincs minden rendben – mint azt Thomas Sakmyster az Admirális fehér lovon című – eredetileg az Amerikai Egyesült Államokban megjelent monográfiájában is megírja –, a kormányzónak már 1944. május 15-ét megelőzően, tehát még a deportálások megindulása előtt gyanús volt mindaz, ami vidéken történt. Ennek hangot is adott.

Kérdés, persze, hogy a magyar államfőnek ekkor mekkora volt a valódi befolyása. Horthy visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy az ország megszállását követően fő törekvése volt, hogy a német csapatok kivonását elérje, amit a rendelkezésünkre álló dokumentumok is alátámasztanak, hiszen ezt a kívánságát miniszterelnöke, Sztójay Döme révén 1944. június 7-én, egy nappal a szövetségesek normandiai partraszállása után Hitlernek is a tudomására hozta. Az is biztos, hogy – és a történészek egy része (Szakály és Újváry) ezzel érvel – Horthynak, mint államfőnek ekkor jelentéktelen mértékűre zsugorodott a mozgástere. Az államélet irányításában eredetileg főként a hadsereggel való rendelkezés biztosított számára jelentős hatáskört – de a honvédségben ekkor már csak részben bízhatott meg. A német megszállás után a Szombathelyi Ferenc helyébe lépő új vezérkari főnökről, Vörös János vezérezredesről júniusra kiderült, hogy nem a kormányzó embere.

Viszont a szövetségesek 1944. június 6-i partra szállása Magyarországon jelentősen meggyengítette a németek helyzetét. A pápától, a svéd királytól és az amerikai elnöktől a kormányzóhoz érkező figyelmeztetés is impulzust jelenthetett, hogy a hosszú idő után június 26-án összehívott koronatanácson Horthy minden korábbinál határozottabban követelje a belügyminisztérium két államtitkárának felfüggesztését, a deportálások leállítását. Maga mögött tudva a németek támogatását viszont a magyar apparátus nagyobbik része ekkor még elengedte a füle mellett az államfő kívánságát. Sztójay miniszterelnök Edmund Veesenmayer német birodalmi megbízottnak elmondta, hogy a deportálásokat Horthy ellenére is végrehajtja.

*

A magyar hivatalnokréteg és – ami ekkor még nem volt nyilvánvaló – a tisztikar jelentős része ugyanis úgy gondolta, hogy a magyar nemzeti érdekeket csak a németekkel közösen lehet a szovjetekkel szemben hatékonyan megvédeni. Kevesen voltak közöttük olyanok, mint Koszorús Ferenc, aki Horthy testőrparancsnokának, Lázár altábornagynak régi jó barátjaként ezekben a napokban fel is ajánlotta, hogy a kormányzó akár a csendőrséggel szemben is számíthat rá. Mivel Horthy a vezérkar főnökére nem támaszkodhatott, ezért Koszorús Ferencnek üzent, aki – ellenállás esetén – lövetni is hajlandó volt a kormányzó parancsára és így áttételesen a budapesti zsidóság deportálásának a megállítása érdekében. Vannak a történészek között, akik vitatják, hogy Baky a csendőrséget az államfő ellen képes lett volna felhasználni.

Az ún. „csendőrpuccs” elkövetésének a lehetetlenségében egymással ellentétes állásponton lévő történészek, mint például Szakály Sándor és Karsai László is egyetérteni látszanak, bár a korszakkal foglalkozó kutatók többsége azt nem kérdőjelezi meg. Sőt, az összes kritikai észrevétellel kapcsolatban Haraszti György egyetemi tanár, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont Kuratóriumának elnöke az intézményben tartott könyvbemutatón június 30-án megjegyezte, hogy mind Horthy, mind Koszorús szerepe – „szubjektív szándékuktól függetlenül” – ebben az esetben „objektíve pozitív”, hiszen mindketten hozzájárultak a budapesti zsidó közösség életben maradásához. Koszorús, mint ahogy nagyon sokan mások, meg is tagadhatta volna a parancs végrehajtását – hangsúlyozta Haraszti –, ellenben ő teljesítette azt. Nagyon kevesen voltak Magyarországon, akik ekkor így döntöttek volna – állapította meg a történész.

Mind Hantó Zsuzsa, mind Haraszti György szerint Koszorús erőit a németekkel való ellenállásra, egy esetleges „kiugrásra” tartogatták, ám e fegyveres erő júliusi felhasználása a továbbiakban lehetetlenné tette a páncélosok ilyen célokra való további bevethetőségét, hiszen a Koszorús-akció után kiderült, hogy léteznek, aminek következményeként a németek követelték a szovjet csapatok elleni azonnali bevetésüket.

Ez meg is történt: Koszorús Ferenc páncélosai kikerültek a frontra és 1944 szeptember közepén bevették Aradot. Az ezredesnek főként jól kidolgozott hadműveleti tervének köszönhetően összesen 23 T-34-es tankot sikerült kilőni, majd a szovjet-román ellentámadás után betegen katonáival a Dunántúlra húzódott vissza.

Hamarosan a Gestapo is keresni kezdte – főként ezzel magyarázható, hogy haldokló édesanyjával Budapesten nem csak találkozni nem tudott, de még a temetésére sem tudott elmenni. Katonáival utóvédharcokat folytatva, néhány hónap múlva Németországban adta meg magát az amerikai csapatoknak, 1951-ben pedig az Amerikai Egyesült Államokban kért és kapott letelepedési engedélyt és ott is halt meg 1974-ben.

*

Horthy Miklós kormányzó, bár 1944. október 15-én bejelentette a fegyverszünetet, ám a kormányzó törekvései mellett kiálló magyar fegyveres erő hiányában a Gestapo fogságába került, amit a németek „védőőrizetnek” neveztek.

Nürnbergben nem háborús bűnösként, hanem tanúként hallgatták ki. Ha Magyarországra visszatért volna, akkor nagyon rosszul járt volna, hiszen a kommunisták számára ő „lett” a főgonosz.

Koszorús akciója ezért is volt hosszú ideig pikáns, hiszen a magyarországi népi demokrácia történetében nemcsak Horthy, hanem ő is ugyanúgy fasisztának számított, mint mindenki, aki nem illett Rákosiék elképzeléseibe. Így Koszorús valamennyi ellenállásban küzdő társát, mint Beleznay Istvánt, Mikó Zoltánt, Dudás Józsefet, Szent-Iványi Domokost, Jaczkó Pált koholt vádak alapján Magyarországon rövid időn belül letartóztatták és koncepciós perekben elítélték. Horthy Miklós neve pedig annak ellenére vált szitokszóvá, hogy Sztálin sem javasolta háborús bűnösként való elítélését, sőt kiadatását sem.

Az 1980-as években a történészek már árnyaltabban kezdték elemezni a két világháború közötti korszakot, de a rendszerváltást követően ez a munka mintha megtorpant volna. Horthy alakjának és rendszerének elhelyezésével így nemcsak a politika, hanem a történettudomány is adós. A nem Magyarországon, de a Kárpát-medencében élő magyarság számára a kormányzó továbbra is ikon, hiszen rövid idő alatt stabilizált egy lerongyolódott és kivérzett országot, majd 1938 és 1941 között többnyire puskalövés nélkül, a helyi lakosság üdvrivalgása közepette békésen szerzett vissza döntő mértékben magyarlakta területeket. Politikusi tevékenységének legvitatottabb éve, alighanem mélypontja az 1944-es esztendő, mivel ekkor ő volt az államfő, és főként Auschwitz-Birkenauba 437 000 magyar zsidót deportáltak, akiknek mintegy 80%-át azonnal megölték, amit újabb keletű szóval etnikai tisztogatásnak lehet nevezni. Ez akkor is súlyos örökség, ha a népirtásnak – a főváros esetében – végül mégiscsak éppen neki sikerült júliusban megálljt parancsolnia.

Horthy náciellenes beosztottjainak, így Koszorús Ferencnek a helyzete ennél sokkal egyszerűbb.

Nem véletlen, hogy páncélos akciója évfordulóján, 2015. július 7-én Varga Imre róla mintázott szobrát a budai várban rangos politikusok és egyházi személyiségek jelenlétében avatták fel, mint ahogy az sem, hogy az életéről szóló kötet márciusi bemutatóján ott volt Hende Csaba honvédelmi miniszteren kívül Colleen Bell, az Amerikai Egyesült Államok nagykövete is.

Gecse Géza

Koszorús Ferenc szobrának avatása a budai Várban, 2015. július 7-én.

Ifj. Koszorús Ferenc, az ezredes fiának előadása.

Ifj. Koszorús Ferenc (jobbra) és Gecse Géza