Nem tettek ki a medvéknek eledelül – Tusványos után, liberális szemmel

Először is köszönöm a Mandiner szerkesztőinek, hogy a Tusványos26-ra kapott meghívásomról előzetesen írt cikkemet átvette, és így az a konzervatívabb olvasókhoz is eljutott.

A kommentelők egy része csalódhatott, mert nem vertek agyon és nem tettek ki a medvéknek eledelül, amikor kifejtettem alapvetően liberális nézeteimet arról, hogy mit tegyen és mit ne tegyen az állam a vállalkozói kedv ösztönzése érdekében. Ezzel szemben az Infotér sátor hallgatósága mintha egyetértően bólogatott volna, sőt, utána privát beszélgetések során néhány prominens kormánypárti személyiség azt is megemlítette, hogy álláspontunk nem áll olyan messze egymástól, mint gondolom. Tehát mintha lenne értelme beszélgetni. Ezzel kapcsolatban egy másik kommentelőnek is válaszolnék, aki megjegyezte, hogy szemben az én tusnádfürdői meghívásommal, a Farkasházy-féle szárszói „ballib” összejöveteleknek még a közelébe sem engednének jobboldaliakat. Legjobb tudomásom szerint rendszeresen meghívnak ilyeneket, csak nem szokták elfogadni. Pedig érdemes lenne.

Azt pedig külön köszönöm, hogy most utólag is felkérést kaptam, hogy osszam meg tusnádfürdői élményeimet a Mandiner olvasóival.

Mit szeretnének a Nagy-Magyarország matricások?

Még egyszer köszönöm a meghívást, örülök, hogy elmentem. Nemcsak azért, mert elmodhattam saját véleményemet egy témában, hanem azért is, mert hallgathattam is és beszélgethettem olyanokkal, akikkel egyébként nem szoktam. Például régen meg akartam már érteni, hogy valójában mit is szeretnének azok, akik Nagy-Magyarország matricákkal díszítik fel autóikat. Az egyik előadó például szóvá tette, hogy „leirredentázták”, mert az Összetartozás napjára szóló meghívót Nagy-Magyarország térképpel illusztrálta. Az előadás után privát beszélgetésben feltettem neki egy teoretikus kérdést: Tegyük fel, hogy a sors különös szeszélye folytán, a közép-európai stabilitás érdekében a nagyhatalmak jónak látnák visszaállítani a történelmi Magyarország határait. Jó lenne ez nekünk? Beszélgetőtársam azonnali nemmel válaszolt, ő is tisztában volt a népességi arányokkal (A történelmi Magyarország határain belül már Trianon előtt is csak 48% volt a magukat magyar nemzetiségűnek vallók aránya, ma pedig jóval 40% alatt van – lásd pl. itt.)

– Akkor minek a szimbólumaként használjuk ezt a térképet? – kérdeztem.
– Ez egy történelmi szimbólum és az összetartozás kifejezésére használjuk. – szólt a válasz.
– Nem lehet, hogy szomszédaink ezt másképp értik, és valódi revizionista szándékot látnak mögötte? Érteném, hogy ezt a jelképet használjuk, ha valóban lenne ilyen szándék, de ha nincs, akkor nem lenne jobb kevésbé félreérthető történelmi jelképeket használnunk? Nem elég szép jelkép a magyar zászló és a magyar címer?
– Erőt kell nekik mutatni! – szólt bele a vitába egy vérmesebbnek látszó honfitárs, de kérdésemre ő sem vállalta, hogy vissza kellene állítani történelmi határainkat.

Bár én továbbra is úgy gondolom, hogy egy szimbólum nem csak azt fejezi ki, amit mi gondolunk róla, hanem azt is amit mások látnak bele, továbbá a szándékos provokáció kevésbé hatékony, mint a visszafogott nyugodt erő és a kölcsönös megértésre törekvés, de okosabb lettem, egy kicsit jobban érteni vélem (ha nem is megérteni) az un. „radikális nemzeti oldal” gondolkozását.

Nem volt forró a hangulat

Természetesen megvártam az esemény fő attrakciójának szánt programpontot, Orbán Viktor beszédét is. Látni akartam a hangulatot is, nemcsak a beszéd tartalmát és az utólagos elemzéseket. A hangulat sokkal kevésbé volt forró, mint vártam. Talán fele annyian sem voltak, mint az előző esti bulin, és a közönség egy jelentős részét nem is igazán érdekelte a beszéd. A tér közepén volt egy kemény mag, akik minden jelentősebbnek szánt mondat után lelkesen tapsoltak, éljeneztek, és „Szeretünk Viktor!” táblákat lóbáltak, de a széleken, a büfék környékén, ahol több volt az árnyék, inkább csak meleg kolbászt reggelizett és egymással kvaterkázott a közönség. Mivel engem érdekelt a beszéd is, és a többiektől nem hallottam jól, kénytelen voltam a hangszórók közelében a tűző napon elhelyezkedni.

Magát a beszédet, szemben az utólagos elemzések többségével, egyáltalán nem találtam visszafogottnak, sőt szerintem tartalmában lényegesen radikálisabb volt, mint a nemzetközi szinten sokkal nagyobb vihart kavart tavalyi „illiberális” beszéd. Engem felháborított a sommás kijelentés, hogy a baloldal nem szereti a magyarokat (ezek szerint saját magát sem), mert két olyan dolgot mosott össze, melyeknek egymáshoz semmi köze: Mi köze van annak, hogy adunk-e állampolgárságot és szavazati jogot a nem Magyarországon élő és adót nem itt fizető nemzettársainknak, ahhoz, hogy mennyire humánusan bánunk a nálunk csak átutazóban levő, végső menedéket nem itt kereső menekültekkel? Ez nem a baloldal számára „zseniálisan felállított retorikai csapda”, ahogy sok elemző nevezte, hanem egyszerű és átlátszó demagógia.

A trianoni és a holokauszt-traumáért felelős ösztönünk

De legjobban nem a baloldal le-magyargyűlölőzése borított ki, hanem a legveszélyesebb, az elmúlt évszázad két traumájáért (Trianon, majd a holokauszt) is felelős ösztönünk, a rasszizmus burkolt, de tudatos és nagyon is hatékony szítása.

Tudom, hogy a menekültáradat Európa, és ezen belül Magyarország óriási problémája, amire nem voltunk felkészülve. Fogalmam sincs hogyan lehet ezt kezelni, az is lehet hogy sokat vitatott kerítés is segíthet valamit. De minek kellett emellé az a szörnyű plakátkampány? Erről bővebben írtam a Heti Válasz július 23.-i számában, melyet röviden az online verzió is idézett. Akkor még csak azon háborodtam, fel, és osztottam meg saját ezzel kapcsolatos szomorú élményeimet, hogy a plakátkampány munkahelyeink elfoglalásával vádolja a nálunk alig néhány napot töltő menekülteket. De most Orbán Viktor ezen is túllépett. Rejtetten, de nehezen félreérthetően lányaink és asszonyaink megerőszakolásával is vádolja őket. Mert hogyan lehet másképp értelmezni azt a kijelentést, hogy Svédország fogadja be a legtöbb menekültet, és Leshoto után (ahol a nemi erőszak legális) a világon Svédországban a legnagyobb a nemi erőszakok aránya?

Most nem mennék bele abba, hogy ez utóbbi statisztika mennyire félrevezető, hiszen Svédországban a zaklatás is erőszaknak számít, továbbá sokkal nagyobb a felderítési arány, mint például nálunk, ahol becslések szerint az áldozatoknak alig 6%-a mer a rendőrséghez fordulni. De még ha igaz is lenne a statisztika, mire való most ennek idézése? Miért kell a legfelsőbb helyről lincselésre ösztönözni az arra amúgy is hajlamos söpredéket?

De ez sem tudta feledtetni milyen gyönyörűek a Tusnádfürdő környéki hegyek és fenyvesek, és vigasztalódhattunk egy kellemes fürdéssel is a Szent Anna-tóban. Ide szabadegyetem nélkül is érdemes ellátogatni.

Bojár Gábor