Illegális migráció: letartóztatták a Mandiner főszerkesztőjét

Szatmárcsekének hosszú, fövenyes Tisza-partja van, amit a Kulturális Filmek Fesztiváljának vendégeként már tavaly is nézegettem, de akkor valahogy elmaradt a fürdés. Mivel feleségemet nem tudtam rábeszélni, hogy velem tartson (ő inkább a szállásunkon, a Kölcsey Kúriában maradt), egyedül indultam, hogy megfürödjek. Az autót egy távolabbi ponton hagytam, a kulcsot egy fa tövében rejtettem el.

 

A csekei strand kihalt volt, csak egy idősebb úr sétálgatott a vízben, majd indult hazafelé a családjával. A folyóban alig van víz (ennek ellenére a forróságban is meglepően hűvös), szinte a túlsó partig át lehetett gyalogolni. A meredek túlpart egy lépcsőzetesen kialakított szakaszán megláttam két horgászhelyet: nagyon békésnek tűntek, nem utalt semmi arra, hogy különösebben őriznék. Amikor kimásztam, kicsit arrébb megláttam Ukrajna kék-sárga határkövét – gondoltam, azon túl kezdődik az ukrán terület, sehol egy lélek, nem lehet belőle gond, ha megnézem közelebbről.

 

 

Odasétáltam a tíz-tizenöt méterre lévő határkőhöz, láttam az azon túl kezdődő, felszántott és elboronált határsávot, és éppen indultam vissza a folyó felé, amikor feltűnt egy terepszínű meg egy civil ruhába öltözött, fiatal férfi, és rám kiáltottak – nem volt nehéz kitalálni, hogy azért, hogy álljak meg. Ott álltam víztől csöpögő, kék-piros-fehér rövidnadrágban, bokáig iszaposan. Nézegettek az elboronált sávon túlról, és a fejüket csóválták, kicsit még mosolyogtak is. A terepszínű ruhába öltözött lábujjhegyen áttipegett hozzám a sávon, és mutatta, hogy menjek vele. Nem volt nála lőfegyver, csak tonfa és CB-rádió, nem tűnt félelmetesnek a helyzet, nem beszéltek ugyan magyarul vagy angolul, de kifejezetten barátságosan viselkedtek.

 

Miután rádión beszéltek valakivel, pár perc múlva érkezett egy ezüstszínű, civil autó, egy civil ruhás emberrel. Ő is a fejét csóválta, és nekiállt telefonálgatni két telefonnal. Az egyiken felhívott valakit, aki beszélt magyarul, és neki el tudtam mondani, hogy mi járatban vagyok (határkőnézőben), és hogy Szatmárcsekéről úsztam át, egyedül, a törölközőm ott látható a túlsó parton. Közben három terepszínű ruhás, géppisztolyos őr jelent meg a töltésen, és futva indultak felénk. Ha eddig úgy tűnt, van rá esély, hogy csak simán visszazavarnak, ezen a ponton eldőlt, hogy komolyabb a helyzet: a telefonos tolmács közölte velem, hogy letartóztatnak Ukrajna határának megsértéséért. Az egyik géppisztolyos, fejkendős határőr a Magyarország felé vezető utat állta el, és ellenségesen méregetett, két társa közben eltűnt a fák között, hogy megkeresse az esetleges társaimat.

 

 

Rövid és sikertelen keresés után visszatértek, a tolmács telefonon közölte, hogy a Beregsurány-Asztély határátkelő ukrán oldalára visznek, oda kell eljuttatni az útlevelemet, a feleségemet is onnan tudom majd felhívni. Amikor indultam volna az autó felé, a fejkendős határőr megállított, bilincset vett elő, és megbilincselve ültettek be a hátsó ülésre, amit egy zacskóval takartak le előbb.

 

A korábban sokszor inkább komikusnak tűnő helyzet itt kezdett erősen aggasztani. Nem tudtam, mennyi idő telt el, mióta eljöttem a szállásunkról, és nem indultak-e még a keresésemre. Egyáltalán nem tűnt derűs kilátásnak, hogy esetleg csak egy gazdátlan törölközőt és pólót találnak a csekei fövenyen. Ráadásul erős kételyeim voltak, tudom-e a feleségem mobilszámát, sokkal esélyesebbnek tűnt, hogy senkiét nem tudom, csak nagyszüleim meg édesanyám otthoni, vezetékes számát, de az ő felhívásuk sem tűnt igazán vonzó eshetőségnek.

 

A hátsó üléshez nem volt biztonsági öv, így összebilincselt kézzel igyekeztem kapaszkodni, és közben az autó óráját néztem: az időeltolódást is figyelembe véve nagyjából másfél órája indultam el a partra. Ahogy az asztélyi határőrségi objektum felé robogtunk, Beregszász előtt egy hazafelé tartó csorda mellett vitt el az utunk. Kicsit lassítottunk, de azért elég lendületesen haladtunk el mellettük, amikor az egyik bika kivált a menetből, és átlósan átvágott előttünk. Csak nagy fékezéssel sikerült elkerülni, hogy elüssük – az autót vezető férfi hátrafordult, és fejét csóválva ennyivel kommentálta a történteket: cc-cc-cc.

 

 

Mire megérkeztünk a határhoz, már erősen aggódtam, hogy mikor fogok tudni telefonálni, és stimmel-e az útközben kitalált telefonszám, amiről nagyon reméltem, hogy valóban Mese száma. Egyemeletes épület előtt álltunk meg, az udvar terepszínű ruhás emberekkel volt tele, akik közül néhányan közömbösen, néhányan érdeklődve figyelték, ahogy mezítláb, egy szál nedves fürdőnadrágban, megbilincselve bevezetnek az őrsre. Az egyik fiatal ügyeletes jól beszélt angolul, és nagyon segítőkész volt. Miután felvette a nevem és az adataim, és megbeszéltük, hogy mekkora hülyeséget csináltam, az egyik előtte lévő asztali telefonra mutatott, hogy azon felhívhatom a feleségem.

 

Nem egészen értettem, hogyan, mivel a telefont csak simán a kezembe adta, hogy beszéljek. Foglaltat jelzett, aztán újabb kísérletre a magyar határállomás jelentkezett be. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy a feleségemmel szeretnék beszélni, megadtam a számot, és vártam. Már azt hittem, hogy nem jó a szám, amikor Mese hangját hallottam a telefonban – akkor ébredt, szerencsére. A te meg hol a fenében vagy? kérdés tisztázása után megkértem, hogy hozza el Beregsurányba az útlevelem, mondta, hogy hozza, amint tudja. Ez sem tűnt egyszerűnek, mivel az autónk a Tisza-parton, tőle jó néhány kilométerre állt éppen, és a kulcs sem nála volt, hanem egy fa tövében pihent.

 

 

Nem sokára újra telefonhoz hívtak, a magyar határállomásról kerestek, és azt kérdezték, hova visznek. Hogyhogy hova visznek? – kérdeztem vissza. Mármint melyik fogdába, hangzott a válasz. Eddig valamiért azt gondoltam, hogy ha megérkezik az útlevelem, azonosítanak, megbüntetnek, és mehetek haza. Megkérdeztem az ukrán ügyeletestől, aki azt mondta, hogy mivel péntek este van már, hétfőig nincs bíróság, így Munkácson fogom tölteni a hétvégét a többi illegális bevándorlóval közös fogdában.