Paralimpia és politikai korrektség

„A »fogyatékosok« és az »épek« közötti egyszerű dichotómia tehát nem áll fenn, a helyzet ennél bonyolultabb: sportszempontból az számít fogyatékosnak, aki fizikai/mentális adottságai tekintetében a statisztikai átlagtól lefelé tér el, és ez az abnormális funkció valamilyen leküzdhetetlen hátrányt okoz a versenyzőnek az adott sportág szabályai miatt. (Leküzdhetetlen – természetesen számos példa van arra, hogy valakit valamilyen testi képességhiány hátráltat egy sportágban, mégis képes kimagasló eredményre. A dán Lis Hartel poliovírus miatt térdtől lefelé lebénult, az 1952-es olimpián díjlovaglásban mégis ezüstérmet tudott szerezni. A magyar Halassy Olivér talán még jobb példa: az eredetileg focistának készülő Halassy térdtől lefelé elvesztette az egyik lábát, ez azonban nem gátolta meg abban, hogy úszásban Európa-, vízilabdában olimpiai bajnok legyen).

Mint a kosárpéldákból láthattuk, a statisztikai átlagtól felfelé eltérő fizikai tulajdonságokkal rendelkező sportolókhoz képest az átlagos/normális emberek fogyatékosak, de ez nem annyira szembeötlő, mintha valakinek hiányzik egy végtagja. Ebből a szempontból elfogultságunk oka szerintem az is, hogy egy abnormális tulajdonság, vagy funkcióhiány/fogyaték mennyire »szúr szemet«. Míg Oscar Pistorius a mai napig vitatémát szolgáltat arra vonatkozóan, hogy műlábainak használata sérti-e a fair playt, addig Floyd Landis csípőprotézise messze nem kavart akkora vitákat a kerékpársportban.

A fentiek ismeretében tehát hatalmas tévedés azt hinni, hogy a paralimpiát pusztán politikai korrektségből rendezik meg (hiszen azok valós sportteljesítmények), bár kétségtelen, hogy az egyenlőség eszméjének szerepe van abban, hogy a párhuzamos olimpia létezik. Sokan a politikai korrektség elgondolását is félreértik: való igaz, hogy a nyugdíjas agrármérnökök is relatív hátrányt szenvednek fizikai adottságaik miatt bizonyos sportágakban, de ennek a csoportnak a társadalmi reprezentációja/inklúziója messze nem olyan nehézségekkel teli, mint a képességhiánnyal élőké (nem beszélve a szeniorversenyekről). Azaz tény, hogy a paralimpia létjogosultságát nem csupán sportszempontok indokolják, hanem társadalmiak is, de épp ilyen társadalmi indokok szólnak a női sportágak létjogosultsága mellett is. Nem csoda, hogy a férfitest és férfinormák hegemóniájának problémája számos feministát és fogyatékossággal foglalkozó társadalomtudóst arra késztetett, hogy párhuzamot vonjanak és összefüggéseket keressenek a nők és a fogyatékkal élők problémái között.”