Az eurózóna olyan hiba, amit nem lehet kijavítani

„hvg.hu: Szóval azt mondja, az eurót, mint hibás konstrukciót kell minden probléma forrásaként kezelnünk, nem pedig a globális gazdasági válságot, vagy a harmadikutas szociáldmeokráciát, amely a kilencvenes évektől a jobbközép pártokhoz hasonlóan a piac mindenhatóságát kezdte hirdetni?

W. S.: A monetáris unió is neoliberális projekt volt. A kilencvenes években jött létre, amikor a legfontosabb cél mindenhol az volt, hogy konszolidálják az államháztartást és kedvében járjanak a nemzetközi pénzügyi szereplőknek. Az egész projekt oda vezethető vissza, hogy 1982-ben, amikor elkezdett a tőke távozni Franciaországból, és a rendőrök már nem tudtak azoknak az embereknek a tömegével mit kezdeni, akik kofferekben vitték át a pénzüket Svájcba, François Mitterrand elnök úgy döntött, hogy a frankot a német márkához köti, Delorst pedig Brüsszelbe küldte, hogy létrehozza a közös fizetőeszközt. Mi volt a célja? Egyrészt akart szerezni egy keményvalutát, hogy megszabaduljon a szakszervezetektől és a kommunisták nyomásától (akik hatalomra segítették és több miniszteri posztot is kaptak az első kormányában), másrészt a német Bundesbankot, Európa akkori de facto központi bankját le akarta cserélni egy valódi európai központi bankra, hogy így a franciáknak is legyen valami befolyásuk rá, és legyen valaki, aki ellensúlyozni tudja a német »stabilitási őrületet.« A német egyesítés után Helmut Kohl ugyan még a politikai uniót erőltette volna először, de a franciák a közös valutára szavaztak. Ők ugyanis nem a nemzeti szuverenitásukat akarták feladni az európai projekttel, hanem éppen arra kellett nekik az euró, hogy visszaszerezzék a szuverenitásukat a központi bankra gyakorolt befolyással. Aztán persze jöttek a németek, és mondták, hogy ebbe csak akkor mennek bele, hogyha a maastrichti szerződésben benne lesz, hogy az Európai Központi Bank úgy fog működni, ahogy eddig a Bundesbank működött. Azaz tagállamokat nem finanszírozunk, csak a pénz stabilitására koncentrálunk, a növekedéssel és a foglalkoztatással nem foglalkozunk. A franciák meg látták, hogy vagy belemennek ezekbe, vagy nem kapják meg az EKB-t. Így viszont a bank teljesen ambivalensen működik, és a következő tíz évben csak egyre jobban meg fogja osztani Európát: az eurózóna tagjait is megosztja, de azokkal is konfliktusokat generálhat, akik kívül maradtak. A kérdés most az, lehet-e ezt még korrigálni. És nekem az a véleményem, hogy vannak bizonyos hibák, amiket nem lehet kijavítani.

hvg.hu: És az eurózóna egy olyan hiba lenne?

W. S.: Szerintem igen. Ezért vagyok ennyire szkeptikus. Én azt reméltem volna, hogy Schäuble és Varufakisz talál majd egy megoldást arra, hogyan lehet elengedni a görögöket, és közben mégis segíteni nekik, elengedni az adósságokat, és a többi, hogy túléljék az első fél évet. Ez lehetett volna akár egy modell is arra nézve, hogyan lehet több rugalmasságot vinni az Unióba. A jövőt tekintve talán elképzelhető, hogy három évente felülvizsgáljuk a különböző tagállamok valutáit, és lenne egy déli és egy északi euró, amit egy felettes euróhoz rögzítünk. Ez nem is annyira őrült ötlet, mint amilyennek elsőre hangzik. Maynard Keynes így képzelte 1944-ben a nemzetközi pénzrendszert: akkor a felettes valutát úgy hívták, hogy bancor, és a nemzeti valutákat értékét ehhez képest határozták meg. A váltóérték meg volt határozva, de bizonyos helyzetekben lehetett volna őket igazítani. Ez olyasmi, amit lehetne Európában is alkalmazni. Már ha tudnánk, hogyan lehet az euró szorításából kiszabadulni. A gyakorlatban ugyanis mindenféle spekulációk indulnának el a pénzügyi rendszerben, hogyha bejelentjük, hogy elkezdünk új olasz bankjegyeket nyomni. A konkrét helyzet tehát könnyen lehet, hogy felülírja az elméletet, az pedig azt jelentheti, hogy maga az eurózóna már teljességében kijavíthatatlan. Az viszont egy olyan időszak kezdetét is jelenti egyben, amelyben Marine Le Pen lesz Franciaország elnöke, és amelyben az integráció helyét teljesen átveszi a nemzeti gondolkodás.”