Ez Maastrichtról szól

„Pedig a lisszaboni szerződés, nem egy új demokratikus alkotmány volt, hanem, Susan Watkins értelmezését követve, sokkal inkább tekinthető az EU Maastricht, Amszterdam és Nizza utáni struktúrájának bebetonozására tett kísérletként. Egy olyan Európának a bebetonozására, amiben közös valuta van, amiben a pénzügyi szabályok a tagállamok neoliberalizálását célozzák meg, amiben az EU közös külpolitikája Afganisztánon és Irakon keresztül alakul ki. Az igen szavazat ennek, az EU Maastricht utáni szerkezetének, a visszamenőleges elfogadását jelentette volna. De a franciák és a hollandok 2005-ben nem így döntöttek, főleg a tradicionálisan szocialista szavazók miatt, mindkét helyen elutasították ezt a visszamenőleges beleegyezést.

Akkor a konzervatív-liberális média elit azzal vádolta a nemmel szavazókat, hogy irracionálisak, félelemből és dühből döntöttek, a Le Monde szerint a szavazás eredménye hanyatlást jelentett, a New York Times szerint egy identitásbeli válság a többi hasonló médiaszereplő szerint pedig a bevándorlástól és a változástól való félelmek domináltak, összefoglalva szerintük az érzelmek győztek az értelem fölött.

Ezt az értelmezési keretet a mostani görög népszavazással kapcsolatban is megpróbáljaa hegemón konzervatív-liberális elit felépíteni, mely szerint mindenki, aki az EU vezetésével ért egyet, aki szerint annak az embernek kell megfizetni a hitelt, aki a legtöbbet profitált belőle, aki szerintük kétségtelen egy görög kisnyugdíjas, az az értelem, az objektív tudás, a szakma és itthon a Nyugati világkép letéteményese. Aki ezzel kritikus, aki kétli, hogy a hitel visszafizethető lenne, aki szerint nem számít az a pénzügyi mentőcsomag segítségnek, aminek többségét a francia és német bankok kapják vissza, az felelőtlen, populista, itthon bezárkózó és nem européer. Az, hogy ez a kísérlet ismét olyan sikeres lesz, mint 2005-ben és a nemmel szavazók többségét sikerül indulatos tömegnek beállítani hamarosan kiderül, ugyanakkor az, hogy a görög helyzetet övező jelenlegi diskurzus nem kétosztatú, akár azt is mutathatja, hogy az EU hegemón elitje a diszkurzív térben sem tud már olyan hatékonysággal hatalmat gyakorolni.

2005 és a lisszaboni szerződés nem csak a közbeszédben található hasonlóságok miatt kulcsfontosságú a görög népszavazás kapcsán. Az utóbbi ugyanis elképzelhetetlen lenne az előbbi nélkül. Amiről a görög válság kapcsán rengeteg szó esik az a hitelezés problémája, a trojka antidemokratikus működése, és általában különböző makrogazdasági folyamatok, azoknak az értelmezései. Ezek a viták fontosak, hiszen megmutatják, hogy a közgazdaságban sem egy darab objektív igazság van, hanem különböző iskolák folytatnak a saját valóságmagyarazátuk elfogadtatásáért küzdelmet. Ezt a küzdelmet, amit a neoliberális iskola a nyolcvanas évek óta, Magyarországon 1994 óta, mindig megnyert most éppen elveszíti. De az, amiről kevesebb szó esik, az a görög válság helye az EU strukturális válságában. Görögország mellett nem szabad megfeledkeznünk Spanyolországról, Portugáliáról vagy Horvátországról sem. Ha megnézzük az ifjúsági munkanélküliség arányait ezekben az országokban látjuk, hogy Görögország egy kontinentális folyamat része. Még ha más országban nem is lesz államcsőd, akkor is az EU országainak szinte mindegyikében millió olyan állampolgára van, akiknek már az európai jóléti állam nem azt jelenti, mint az EU-t megalapító illetve az abba való tagságért küzdő generációnak, hanem az otthon elhagyását és a kilátástalanságot.”