„A félreértések elkerülésére Piketty már jó előre megmagyarázza, hogy Németország sem az I., sem a II. világháború után nem fizette meg »külső adósságát«. Majd szóba hozza az 1953-as londoni megállapodást, amelynek értelmében »Németország« külső adósságának 60 százalékát elengedték.
És itt álljunk meg egy pillanatra.
Ennek a külső adósságnak a tetemes része – még 1953-ban is a fele – az 1919-es versailles-i békeszerződés értelmében Németországra kirótt, és meg nem fizetett jóvátétel volt. Hogy valaki egy napon említi a becstelen kormányok rossz gazdaságpolitikájának finanszírozására kölcsönvett pénz visszafizetését a háborús vesztes hadisarc-fizetési kötelezettségével, még tulajdoníthatnánk rosszindulatú butaságnak. De hogy ezt egy francia szaktekintély követi el, az már arcátlansági világrekord.
Mert Versailles – ahogy Trianon is – elsősorban a korabeli francia kormányzat tomboló, önhitt és ostoba bosszúvágyának a terméke. A Németországra – egy születő demokráciára – kivetett jóvátételt úgy tervezték, hogy ne lehessen megfizetni, és célja nem a háborús kárpótlás volt, hanem a kvázi kollektív háborús bűnösnek nyilvánított németek megalázása és gazdasági megnyomorítása. Majd miután Németország nem tudta teljesíteni az 1921-ben felturbózott természetbeni jóvátételi szállításokat, Franciaország és Belgium büntetésből 1923 januárjában megszállta a Ruhr-vidéket, hogy éreztesse a németekkel: ha egyszer elvesztették a háborút, nincs kímélet, ami a tiéd, az az enyém. (...)
Piketty persze azt a balos elméletet akarja igazolni egy fiktív múltbeli példával, hogy a megszorítások – főként az állami kiadások csökkentése – helyett alkalmazott adósságelengedés a gazdaság föllendüléséhez vezet. Természetesen nem zavarják a tények. Mondhatnánk úgy is, hogy hazudik. A német »gazdasági csoda« kezdete jóval megelőzte az adósságelengedést, és az indító lökést nem a londoni megállapodásnak, hanem egy sokkterápiás aktus, az 1948-as nyugatnémet valutapuccs adta meg. Az 1950-es évek elején sokkal gyorsabban nőtt a nyugatnémet gazdaság, mint az évtized második felében (bár akkor is gyorsan nőtt). A »bűnös szülők« fordulhattak a jövő felé, amikor az új nemzedékek még sehol sem voltak.”