Mert Versailles – ahogy Trianon is – elsősorban a korabeli francia kormányzat tomboló, önhitt és ostoba bosszúvágyának a terméke. A Németországra – egy születő demokráciára – kivetett jóvátételt úgy tervezték, hogy ne lehessen megfizetni, és célja nem a háborús kárpótlás volt, hanem a kvázi kollektív háborús bűnösnek nyilvánított németek megalázása és gazdasági megnyomorítása. Majd miután Németország nem tudta teljesíteni az 1921-ben felturbózott természetbeni jóvátételi szállításokat, Franciaország és Belgium büntetésből 1923 januárjában megszállta a Ruhr-vidéket, hogy éreztesse a németekkel: ha egyszer elvesztették a háborút, nincs kímélet, ami a tiéd, az az enyém. (...)
Piketty persze azt a balos elméletet akarja igazolni egy fiktív múltbeli példával, hogy a megszorítások – főként az állami kiadások csökkentése – helyett alkalmazott adósságelengedés a gazdaság föllendüléséhez vezet. Természetesen nem zavarják a tények. Mondhatnánk úgy is, hogy hazudik. A német »gazdasági csoda« kezdete jóval megelőzte az adósságelengedést, és az indító lökést nem a londoni megállapodásnak, hanem egy sokkterápiás aktus, az 1948-as nyugatnémet valutapuccs adta meg. Az 1950-es évek elején sokkal gyorsabban nőtt a nyugatnémet gazdaság, mint az évtized második felében (bár akkor is gyorsan nőtt). A »bűnös szülők« fordulhattak a jövő felé, amikor az új nemzedékek még sehol sem voltak.”