A drachma nem dráma

„Amire most a görögöknek a legnagyobb szükségük van, az a lehetőség a kilábalásra, hogy nőni tudjon az országuk gazdasága. Azt, hogy ezt hogyan teszik, az ő dolguk kell hogy legyen, elvégre tiszteletben kell tartani a szuverenitásukat, választóik döntését. Azonban erre a – főként németek által forszírozott – megállapodás fikarcnyi lehetőséget sem hagy. Az is látszik, hogy egy olyan rozoga állapotban lévő gazdaságnak, mint az övék, az euró is inkább korlát, mint előny, mivel nincs önálló monetáris politikájuk mint versenyképességet javító eszköz.

Ennek orvoslására kell a drachma, és egyúttal a mozgástér az athéni jegybanknak, amivel tevékenyen hathat a gazdasági folyamatok alakulására. A fizetőeszköz versenyképesség érdekében történő gyengítése nem egy jó, nem egy »szép« eszköz, de hatékony alap lehet ahhoz, hogy a görög gazdaságpolitikának legyen valamennyi tere, hogy helyrehozza dolgait és törleszteni tudja adósságát.

Ezt a szereplők túlnyomó többsége a lehető legrosszabb forgatókönyvnek tartja, mert a valutaunió bukását jelentheti, és bizonyos értelmezések szerint Görögország kizárását is az EU-ból. De miért is kellene ennek így lennie? (...)

A görög gazdasági autonómiának a növelése a saját fizetőeszközzel a lépés a legjobb irányba. Elsőre beleremeghetnek a piacok, meginoghat a bizalom az euróval szemben – és ennek még mi is megérezzük a hatását –, de ezt vállalni kell. Ahhoz, hogy egyben maradhassunk, miközben tiszteletben tartjuk egymás autonómiáját, ezúttal bizonyos szempontból bomlani kell. Csak meg kell érteni, hogy ez önmagában még nem tragédia.”