A görög ügy sokkal többről szól

„Ígér, nem teljesít, provokál, követel, vádol, kigúnyol, támad, majd megint ígér. Ilyen tánclépésekből állt a Sziriza-kormány fél éve az Athén és a hitelezők közötti tárgyalások idején. Pedig a másik oldalon is végső soron emberek ültek. Vajon tényleges azt hitték Athénben, hogy ezek a cikk-cakkok a partnerek számára a végtelenségig elfogadhatóak lesznek? 

Sokan vélik, hogy jó ideig elsősorban Varufakisz azon a meggyőződése húzódott emögött, hogy úgysem engedik bedőlni őket, mert egy görög csőd hasonló dominókat dönthet az euró többi gyenge lábon álló tagországában, és mert az euró veszélyeztetése a gazdag északi országoknak – így Németországnak – sem érdeke. Ha valóban így volt, az hatalmas hazárdírozás volt, különösen, hogy azzal a felelőtlenséggel párosult, hogy közben végkép kivéreztették a belső nemzeti tartalékokat. Önkormányzatoktól, egészségügyi alapoktól vontak el pénzt, hogy – akkor még - fizetni tudják az esedékes tartozásokat, addig is, amíg az »intézményi« oldal beadja a derekát. Amivel igazából maguk alatt vágták a fát, hiszen így a nagy leszámolást hozó euró-csúcs idején már régen nem a külső tartozások törlesztése, hanem a görög bankok második heti zárva tartása, és vele a görög lakosság pénzellátása volt Ciprász számára a tét.

De Sziriza-kormány legnagyobb vétke talán még csak nem is ez volt. Hanem az, hogy elhitette a görög néppel, hogy a görög-válság alapvető oka az EU és a nemzetközi intézmények megszorító politikájában, nem pedig a görög államvezetés évtizedeken át követett kormányzásában van. Amivel a tartós megújuláshoz elengedhetetlen szembenézés és belső öntisztulás útjáról térített le. 

Mellesleg jó pár indulatos (nem görög) cikk és szakvélemény a tanú arra, hogy a ciprászi érvelés sokakat megtévesztett az országon kívül is. Pedig a tények annyira makacs dolgok! Az elmúlt hetekben sokan leírták már, közülük inkább csak vázlatosan emlékeztetünk olyan adottságokra, mint hogy a görög államadósság már 2009-ben – tehát bármilyen külső mentőcsomag előtt – a GDP 127 százalékán állt, miközben a költségvetési hiány (EU-rekordot jelentő módon) a 15 százalékot is meghaladta. A folyó fizetési mérleghiány 2008-ban 16,5 százalék volt. Belső állapotai – a sok állami beavatkozás, a korrupció, a túlzott arányú (és politikai alapon foglalkoztatott) állami tisztviselői kar, a termelékenységet messze meghaladó bérezés stb. – a Világbank 2008-as listáján Görögországot a világ 181 országa közül a 108. helyre tette az »előnyös üzleti lehetőségek« szempontjából (adatok: Darvas Zsolt, Bruegel Institution).

Szóval, amikor 2010-ben Athén segítségért fordult az eurózónához, akkor nem korábban rákényszerített hitelek törlesztése miatt volt bajban. Hanem a saját múltja miatt.

(...)

A Ciprász-kormánnyal végül a július 12-13-i euró-csúcson tagadhatatlanul eléggé elbántak. Ez még akkor is igaz, ha csak kevés tud megvalósulni abból, amit akkor lenyomtok a görög kormányfő torkán. De most nem ez a lényeg, hanem magának az elbánásnak a ténye. Ez igaz. Az a leegyszerűsítés nem igaz, amelyik egyetlen felelőst akar mindezek mögé rakni, legyen bár szó »Brüsszelről«, az IMF-ről, vagy éppen Németországról.

Valójában a felelősségen láthatóan többen is osztoznak. Kezdve kétségtelenül a görög államnak az EU-taggá válás óta folytatott előéletével. Folytatva Ciprászék öt hónapos, mindenkit elidegenítő politikájával. Eljutva végül ahhoz a megkerülhetetlen adottsághoz, hogy a válság utóhatása a többi partnerországot sem kerülte el. Amely kapcsán talán nem árt emlékezni arra, hogy volt időszak, amikor Ciprászék szinte mindenkit sikeresen maguk ellen fordítottak: az északi hitelezőket az addigi megállapodás felrúgásának a szándékával, a déli (és egyes keleti, ld. balti) sorstársakat azzal, hogy ki akart bújni olyan intézkedések alól, amiket ezek fegyelmezetten végrehajtottak, egyes keleti tagországokat pedig a számukra némely esetben még mindig távolinak számító görög életszínvonallal. Ahogy a szlovák pénzügyminiszter fogalmazott: az átlagos szlovák nyugdíj a fele a görögének. Mi alapon várják, hogy a szlovák adófizetők nyújtsanak támogatást?

Ami pedig a tanulságot illeti: az euró szempontjából a legfontosabb talán annak egyértelmű bebizonyosodása, hogy a közös valutát működtető jelenlegi rendszer láthatóan nem visel el tartósan ekkora kilengéseket a résztvevő ország(ok) részéről. Vagy az összetartásra és kohézióra ösztönző körülményeket kell erősíteni, vagy bele kell törődni, hogy a széthúzó hatások végzetesen megtörhetik a közös pénz mögé – közös állam híján – rakott együttműködési kohéziót. Annak minden következményével együtt.”