Hogyan jutott a szélsőjobb a gettóból a hatalom közelébe?

„Magyarországon a nyugati alárendelődést a létezett szocializmus elitjei bonyolítják le, a késő-Kádár rendszer érintetlenül maradt hegemón intézményei segítségével (médiák, államapparátus). Az államszocialista elit a kilencvenes években Magyarországon nem a nacionalista politikai vetélytársaival, hanem a baloldaliból liberálissá lett, demokratikus ellenzéki ellenfeleivel lép szövetségre (1994).

Bár a nacionalizmus kulturális feltételeit már a Kádár rendszer végén, a nyolcvanas évektől rehabilitálják (lásd pl. az István a király c. rockoperát, a Nemeskürty István vezette filmstúdió munkáit) a magyar nacionalista, jobboldali, szélsőjobboldali politika a rendszerváltást követően a közbeszédben a peremre szorított, stigmatizált helyzetben van. A szélsőjobboldal hagyományos témái (elsősorban a Párizs környéki békék és a magyar kisebbségek kérdésének felvetése) a nyilvánosságban megbélyegzett ügyek, azok emlegetése békétlenségnek, háborús uszításnak minősült. A szélsőjobboldal a kétezres évek közepéig elsősorban egy az elnyomatás tudatából erőt merítő szubkultúra zene ponyvairodalom) búvópatakjaiban menti át magát.

Mindez nem volt a véletlen műve.

Amíg a térség államainak felbomlásához a Nyugat számára hasznosnak bizonyultak az akár tengelyhatalmi gyökerű nacionalista erők, addig Magyarország esetében, a magyar kérdés felvetése, három szomszédos államban 1989-ben még súllyal jelen lévő magyarság miatt, a Nyugat szempontjából súlyos kockázatként jelentkezett. A magyar átmenet egyik fontos feltétele volt, hogy a magyar politikai elit konszenzussal mondjon le a magyar kérdés felvetéséről. Ez meg is történik. Ezt a célt szolgálta a Magyar Köztársaság által Ukrajnával, Romániával, Szlovákiával megkötött alapszerződések rendszere. Aki ebben a konszenzusban nem osztozott az nem is lehetett a politikai elit része. Ez a hatalmi helyzet a rendszerváltás pillanatában még fontosnak tűnő »népi« »harmadik utas« értelmiség politikai erőit is leértékeli.”