Pride: fekete, fehér, kék

„A Pride ma éppen annyira szól a fekete és fehér harcáról, mint kissrác koromban. Vagy az egyik vagy a másik. És hogy mit gondolok most erről az egészről? Egy rosszul kivitelezett megjegyzés, egy »na ne már« mondat is könnyen átsodorja az embert a középmezőről a szélsőséges homofóbok táborába, és ha a pecsét megszáradt, már nincs lehetőség a korrigálásra. A kör bezárul, és én is »fekete« leszek. Vagy »fehér«. Pedig szeretnék mondjuk »kék« lenni. A »kék«, aki éppen annyira szolidáris a homoszexuálisokkal szemben, mint a »fehér«, és elvárom az államtól is, hogy ne szabályozza kényszerítve az egyének nemi identitásának megélését. Ne legyünk gyomorforgatók, de lássuk be, hogy nekünk kékeknek is éppen annyi jogunk van a véleményünkre, és jóízlésünk megélésére - amennyiben nem gyűlöletkeltő és kitaszító -, mint a »fehéreknek«.

Én tegnap nem ünnepeltem semmit. Nem azért, mert kirekesztő vagyok, és még csak undor se munkálkodott a tudatomban. Éppen annyira volt ellenérzésem a látottak miatt, mint amikor egy fiú és egy lány falja egymást a metró bejáratánál. Persze a Pride nem erről szól, hiba lenne ennyire leegyszerűsíteni azokra az emberekre, akik ezt az egészet egy kicsit túlcifrázzák, átdimenzionálják az esemény jellegét a saját személyes kiteljesülésükre. És még csak nem is a szervezők hibája. Ez maga a társadalom. Talán ha a »feketék« végre elrugaszkodnának az évtizedes hamis beidegződéseiktől, és mindenki nyíltan szembenézne a ténnyel, hogy generációk nőttek fel a fekete és fehér kérdéskör leszűkítésével, akkor nagyobb lépésekkel lehetne haladni a végső elfogadás irányába.”