„Pedig volt öröm amikor az ország naszádjának kormányosa bejelentette: eztán coki lesz a zöld báróknak és a falvak helybéli dolgozó parasztságának jut az állami föld bérleti joga. Sorakoztak is a népek csapatostul, s bár már a nagyapjuk is csak a földet túrta, mégis fizették a pályázati díjakat, mint a katonatiszt. Földnélküli János helybéli gazda is megírta a pályázatát, üzleti tervvel, igen bizakodva, hogy a jószághoz most már lesz szántó, legelő is.
Hát nem lett, mert happy end csak a mesékben van, s a valóság inkább a rémregényekre emlékeztet. Jánosnak tapasztalnia kellett, hogy nem csak ő nem nyert egy talpalatnyi földet sem, de sem a faluban élő rokona, ismerőse sem. Távoli, narancsbőrű "nadrágos" emberek kaszáltak amerre a szem ellátott.
Maradt a remény, hogy felbonthatók az arcpirító szerződések. Hát ebben is tévedtek Jánosék. A haza ravasz kapitánya üveggyöngyért eladná a mindenki földjét a saját narancsos báróinak.”