Jó emberek

Az ember egyik legfőbb – ha nem a legfőbb – törekvése, hogy pozitív önképet alkosson önmagáról. Ezért minden, önkínzás, ének – hogy szeretve legyünk, a többi ember által visszatükröződően elnyerjük önbecsülésünket. E vágy paradox módon rejtőzködő is lehet: van, aki számára elég, ha belső mosollyal ő tudja egyedül a titkot, hogy jó ember, aki jót tesz. Legtöbbünk azonban nem elégszik meg a titokkal, vágyik rá, hogy jó ember volta visszajelzést nyerjen a többiektől.

Rendben is van így: a természet nem ismeri a jóságot, nem is tudja értelmezni, és csak az ember az, amely önmaga biológiai lénye fölé képes emelkedni. Ez maga a morál: lépj túl bírvágyadon, restségeden, és adj, segíts annak, akinek kevesebbje van, mint neked. Az ideális persze az volna, ha sikerülne még tovább lépni, meghaladni az önbecsülésért jóság csereügyletét, és olyan magától értetődően lenni jónak, ahogy lélegzik az ember. Erre azonban csak a szentek képesek, évszázadonként pár tucat ember – akiknek szentségét éppen az mutatja, hogy a jóság a létformájuk, nem pedig a törekvésük. Nekünk, többieknek marad a belénk oltott vágy: nap mint nap megújuló önbecsülés-éhségünknek jóságért kapott elismeréssel való jóllakatására.

Nem hallgathatjuk el, hogy ezt az éhséget sokan nem jósággal, hanem éppen az ellenkezőjével próbálják csillapítani: javak és emberek fölötti hatalom megszerzésével, egészen a mások javainak és életének erőszakos elvételéig. A többség azonban nem ilyen: szívesebben keresi a jócselekedet lehetőségeit.

A Magyarország déli határain átcsapó új népáradás most ezrek számára kínálja az alkalmat, hogy a menekülőket segítve önbecsülésüket jócselekedetekkel táplálják. Emberemlékezet óta nem kínálkozott ilyen bőséges lehetőség.

A viszonylagos jólét révén felhalmozódott használt ruháink már egy ideje nem kellenek senkinek – most újra van hova vinni őket. Önmaguk jóságától meghatódott emberek nagy szatyrokkal viszik a holmit a gyűjtőhelyekre, és önbecsülésükben megerősödve lépnek ki a kapun.

Az „Éhes vagyok” feliratú kartonlapot maguk elé tartó koldusoknak, keserű tapasztalatok után már nem visznek kiflit, tejet, parizert – a menekülők most végre tényleg éhesek, lehet táplálni őket, szemükben a hála könnye csillog – van-e laktatóbb az önbecsülés-éhség számára, mint a másik szemében a hála könnye?

Koszos ruhájú, rossz szagú, alkoholtól szétázott arcú hazai hajléktalant senki sem visz haza, hogy legalább egy éjszakát tiszta ágyban töltsön. De a menekültekkel meg lehet tenni, egész családot lehet egy északára hazavinni, este a konyhában, miközben a kicsik már alszanak, kézzel-lábbal magyarázva sokáig beszélgetni, könnyekig nevetni, elszomorodni, reggel keserédesen búcsúzni, a távozókat feltarisznyálni, az asszonynak titokban egy kis pénzt a kezébe nyomni – az éjszaka emléke évekig csillapíthatja az önbecsülés-éhséget.

Kiállni a menekülők mellett, magunkat megkülönböztetni a használt ruhát nem vivőktől, a vándorokat nem befogadóktól, a kerítés-építőktől, átélni a „te nem vagy jó ember, de én jó ember vagyok” érzését – tökéletes tápláléka az önbecsülés-éhségnek.

Mindennek a mélyén azonban csak a következményekkel nem számoló önzés rejtőzik: a dolgok felelős végiggondolása helyett az önszeretet vágyának azonnali kielégítésére való törekvés. Nem számolva azzal, hogy Európa, amelyet egyszerre sújt a saját demográfiai válsága és egy, az európaitól minden ízében különböző kultúrájú néptömeg beáramlása, kulturális katasztrófa küszöbén áll.

Mentségül szolgáljon, hogy az elmúlt száz évben a történelmünk nem tanított meg minket, magyarokat a felelős, következményekkel számoló, az önszeretetet háttérbe szorító jóság gyakorlására. A nagyhatalmak nyomása alatt eltorzult lelkű országunkban sokkal inkább az önzés sikereit tapasztalhattuk. De most már egyre kevésbé torzítanak minket a nagyhatalmi nyomások. Ideje hát bátorságot vennünk arra, hogy megtanuljuk a következményekkel is számoló jóság tudományát.