A menekültkérdés moralitása

„A háborús zónából vagy kilátástalan nyomorból menekülők esetében ez az érvelés azonban nem tartható. Ez pedig kényelmetlen helyzet elé állítja az embert: hirtelen nincs olyan sematikus érv, amire hivatkozva magától értetődően hárítható lenne a másik iránti felelősség. Az egyén pedig ott találja magát a nyomasztó érzéssel, hogy igazából segíteni lenne köteles a szenvedő másikon.

Ez az érzés persze egyáltalán nem determinálja azt, hogy milyen cselekvés következzen belőle. Épp átható, primer jellege miatt sok esetben inkább ijesztő mintsem inspiráló, amire sokkal könnyebb elfojtással vagy elfordulással reagálni, mintsem tényleges cselekvéssel. Ehhez ugyanakkor – elemi morális tétje okán – társadalmi legitimációra van szükség. A szolidaritást egy (fiktív) nemzetközösség tagjaira korlátozó, Európaszerte erősödő nacionalista hangok épp ezt a legitimációt biztosítják. Alighanem népszerűségük részben a morális felelősség elhárításának e lehetőségéből fakad.

A kormány menekültellenes intézkedéseinek tétjét ezek az összefüggések jelölik ki. A nemzeti kereteken túlmutató szolidaritás radikális tagadása ugyanakkor, bár rövidtávon politikai haszonnal kecsegtet, történelmi távlatban bűnné válik. A modernitás alaptendenciája a reflexivitás növekedése: vagyis egyre rövidebb ideig lehet önáltató illúziókkal áltatni egy társadalmat, legyen szó akár a környezetvédelem kérdéseiről, korrupcióról vagy épp a szolidaritásról.

A menekültek mindaddig egyre fokozódó nyomást fognak helyezni az első világ polgáraira, ameddig a globális egyenlőtlenségek nem csökkennek, illetve amíg feloldhatatlan konfliktusokkal terhelt háborús zónák lesznek a világban. Ez azt jelenti, hogy az általuk felvetett morális kérdés is egyre hangsúlyosabbá válik, ami egyre inkább kiélezi a választást a szolidaritás felvállalása és annak – a feszültség növekedésével párhuzamosan óhatatlanul radikalizálódó – tagadása között.”