Megjósolta az euró buktatóit a neoliberális héja

A neoliberalizmust, értsenek bármit e fogalom alatt, szitokszóként használják mára (szélső)baltól (szélső)jobbig, szerte a világban. Az, hogy mi is pontosan a neoliberalizmus és ki tartja, tartotta magát neoliberálisnak, nyilván végtelen viták tárgya lehet; de az biztos, hogy a mai napig összeesküvés-elméletekig elmerészkedő kritikák tárgya a 20. század második felének világgazdaságát, gazdaságpolitikáit erőteljesen meghatározó közgazdasági-ideológiai iskola. Annak egyik atyja és talán legfontosabb személyisége, Milton Friedman is rajongó méltatások és kemény kritikák kereszttüzében tevékenykedett. A Nobel-díjas közgazdász tudását, tanácsait felhasználta mind Ronald Reagan és Margaret Thatcher, mind, nos ugye, Pinochet tábornok Chilében. Most nem fogunk mérleget vonni Friedman munkásságáról és örökségéről, csak egy epizódra, egy írására térünk ki, aminek különös aktualitást adnak az elmúlt napok európai eseményei.

Milton Friedman 1997-ben, 18 éve, évekkel az euró konkrét bevezetése előtt megírta, mi lesz a baj az euróval, kinek lesz jó a közös európai fizetőeszköz és kinek nem. A szinte mindig tévesnek bizonyuló nagyívű közgazdasági, világgazdasági jóslatok tengerében Friedman az akkor még nem is létező euró kapcsán betalált: minden szava igaznak bizonyult a mából visszanézve.

Friedman 1997. augusztus 28-án megjelent írásában (emlékeznek, azokban a napokban halt meg Diana hercegnő, nálunk még Horn Gyula volt a miniszterelnök, a Fidesz elnökét meg, nos, akkor is Orbán Viktornak hívták); szóval Friedman az akkor már tervezés alatt álló, de valahol még mindig csak egy szép utópiának tartott euró intézményét és annak lehetséges buktatóit boncolgatta.

A The Euro: Monetary Unity To Political Disunity? (Euró: monetáris egységtől a politikai szétesésig?) című írásának első mondatában leszögezte: egy közös pénznem kiváló lehet monetáris intézmény bizonyos körülmények megléte esetén − más körülmények közepette viszont egyszerűen rossz, téves intézmény. Hogy jó-e vagy rossz, az Friedman szerint az elérhető kiegyenlítő mechanizmusoktól függ, amelyek elnyelhetik a közös pénznem körül fellépő gazdasági sokkhatásokat.

Az Egyesült Államok Friedman szerint jó példája annak, mikor is tud működni egy közös fizetőeszköz. Az USA öven tagállamból áll, de azok lakói nagyrészt ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazt látják, szabadon mozoghatnak és tevékenykedhetnek egyik tagállamtól a másikig; miközben valamennyire rugalmasak az árak és a bérek is, a szövetségi kormány pedig nagyjából kétszer annyi adót szed be és költ el, mint a tagállamok vagy a helyi önkormányzatok. A fiskális politikák államról államra ugyan különböznek, de a szövetségi politikától nem térnek el nagy mértékben. Az USA-t is érheti sokk, mint például a hetvenes évekbeli olajválság idején, amikor Texasban nagy munkaerőhiány keletkezett, máshol pedig nagy munkanélküliség alakult ki. De az emberek és az áruk szabad mozgása, az árak és a fizetések mozgása kiegyenlítette a különbségeket.

Ezzel szemben az európai közös piac nem kedvez a közös pénznemnek Milton Friedman szerint. Emlékeztet: Európa különálló nemzetekből, eltérő nyelveket beszélő, eltérő szokásokat követő népekből áll, akik sokkal inkább a saját országukhoz lojálisak, mintsem a közös piachoz vagy Európa ideájához. Friedman '97-es meglátása szerint a közös piac ellenére az áruk és a tőke kevésbé szabadon mozognak Európában, mint az USA-ban. A közgazdász arra is emlékeztet korabeli írásában, hogy a brüsszeli Európai Bizottság a tagállamok költségvetésének csak egy apró töredékét költheti el uniós költségvetésként − ez máig nem változott. Európa legfontosabb politikai intézményeit továbbra is a tagállamok jelentik. Ugyanakkor az ipari és foglalkoztatási szabályozások kiterjedtebbek Európában, mint az Egyesült Államokban, ráadásul országról országra el is térnek egymástól − jobban, mint az amerikai tagállamok esetében. Az európai árak és fizetések merevebbek, a munkaerő pedig kevésbé mobilis, mint az USA-ban (ez a helyzet persze változott a kétezres években az EU-ban).

Friedman szerint ha egy országot negatív gazdasági behatások érik, akkor a pénze árfolyamának alakításával tud arra reagálni: inkább ez történjen, mint a fizetésekbe való beavatkozás vagy a munkavállalók kivándorlása. Emlékeztet arra, hogy amikor Nagy-Britannia kilépett az európai árfolyammechanizmusból, újra szabaddá téve a fontot, gazdasági növekedés indult be, így ez jó példa arra, hogy az árfolyampolitika hatásos kiegyenlítő mechanizmus lehet. Friedman felveti, hogy az euró támogatói az aranystandard 1879 és 1914 közötti időszakát emlegetik, mint egy előnyös közös fizetőeszköz korszakát. De a közgazdász felhívja a figyelmet, hogy akkoriban hatalmas kilengések voltak a nemzetgazdaságokban, csak a korabeli kormányzatok jóval kisebbek voltak (az újraelosztás mértéke 10 százalék körüli volt a ma általános 50 százalék helyett), az árak és bérek jóval rugalmasabbak mozogtak, a társadalmak pedig más megoldás híján tolerálták ezeket a kilengéseket.

Milton Friedman 1997-es cikkében jól leírta, hogy az EU-nak van egy belső csoportja, Németország, a Benelux-államok és Ausztria, amely nagyjából teljesíti azokat a feltételeket, amikkel már előnyös lehet egy közös pénznem használata. Ez mind a mai napig így van, nagyjából ezek az országok váltak az eurózóna nyerteseivé, miközben több gazdag és fejlett északi ország (Nagy-Britannia, Dánia, Svédország) szántszándékkal, bölcsen kimaradt az euróból − ezzel szemben a dél-európai eurózóna-tagok súlyos és tartós válságba süllyedtek.

„Az euró létrehozását a politika és nem a gazdaság motiválja. A cél az volt, hogy Németországot és Franciaországot olyan szorosan összekapcsolják, amivel egy jövőbeli európai háború lehetetlenné váljon, s egyúttal előkészítsék a föderális Európai Egyesült Államokat” − foglalta össze jóslatát Milton Friedman 18 éve. A közgazdász szerint ugyanakkor az euró pont a fenti célokkal ellentétes hatásokat fog kiváltani. Éppen hogy elmélyíteni fogja a politikai feszültségeket, mert a különböző, árfolyam-ingadozásokkal kiegyenlíthető gazdasági sokkhatásokból megosztó politikai ügyeket generál majd. „A politikai egység vezethet a monetáris egységhez. De ha kedvezőtlen feltételek közepette vezetik be a monetáris egységet, az éppen hogy akadályt fog képezni a politikai egység megteremtése előtt” − zárta 1997-es sorait Milton Friedman.

Nos, az elmúlt 18 év történései alapján eldönthetjük, mennyire volt igaza a vén neoliberális héjának.