A félrenézés gyakorlata

„Ez a kispolgárság éppen a fentiek hiánya miatt nagyon tudja, ki a magyar, és ki nem az, ezért aztán könnyedén eldönti, ki van otthon, és ki nincs, kit kell beengedni, és kit nem. Ennek a kispolgárságnak a lelkében komoly visszhangot vernek az orbáni meghatározások a magyarságról és Magyarországról, és az EU elleni ostoba és vidéki dacot valamiféle kurucos hősiességnek érzi. Az ő számára Horthy a legfőbb történelmi személyiség, az az ember, aki jól vasalt paripákon képviselte a félrenézést.

Tizenegy évvel ezelőtt ugyanezek az emberek döntöttek arról, hogy a határon túliak nem magyarok. Az, hogy egy kispolgár milyen oldalinak tartja magát, tulajdonképpen mindegy, hiszen nem az a lényege. Ezért nem lehet kimondani, hogy »a baloldal« szavazott a kettős állampolgárság ellen, és a baloldal hitte el az önzés rémisztő érveit. Nagyon sokan elhitték, és szívesen hitték el őket.

Még inkább elkeserítő, hogy a kispolgárság mániákus irtózata minden szembenézéstől a legfinomabb értelmiségiben is ott motoz, vészhelyzetekben pedig hisztérikusan sikoltozik. Most a magukat baloldalinak képzelő értelmiségiek többsége hálás helyzetben van: diktatúráról beszélhetnek, a szembenézést meg elkerülhetik. A 2004-es szavazáskor minden másképp volt, hiszen akkor egy »saját kormány« agitált a határon túliak ellen. Az a kormány valóban nem viselkedett ilyen autoriter módon, és maga a kezdeményezés egy demagóg butaságából indult. Akkor azonban a baloldali értelmiségiek zöme sem találta a xenofóbiát (huszonhárom millió román és egyéb ilyenek) annyira szalonképtelennek. Számomra nem kell ennél jobb bizonyíték amellett, hogy ez a réteg sem gondolt mindent végig. Sőt, ez a réteg sem mindig különbözteti meg magát valami provinciális aljasságtól, és ez a réteg is szemet tud hunyni gazemberségek fölött, ha azt az »övéi« csinálják. Ezért aztán meglehetősen hiteltelen most, amikor látszólag joggal tiltakozik, hiszen valamilyen tanúbizonyság mégiscsak kell arról, hogy az ember végigment a damaszkuszi úton.”