Cselédlépcső

„Az ócska amerikai közhely szerint az a magyar, aki mögötted megy be a forgóajtón, s előtted jön ki. Vagyis, hogy mi élelmesek, eszesek, jég hátán is megélők, ergo életre valóak lennénk. Akár még hízeleghetnék is énképünknek e nemzetkarakterológiailag vajszínű árnyalat. Hovatovább az okát is ismerjük: Mohács óta túléléskényszerre vagyunk járatva. Így évszázados reflex nálunk a »túlélni őket« jegyében a kiskapukeresés. Ma is az egyik legkedveltebb nyelvi fordulatunk a »megoldjuk okosba'...«. Nos, a dűlőút az új magyar forgóajtó, kiskapu.

Ám sajnos nekünk szánt cselédlépcső is lett. Mostanában ugyanis nem nagyon ajánlatos Európa szeme elé kerülnünk. Még sógorék is – pedig száz évvel ezelőttig közös vármegye lettünk volna – húzzák miattunk az orrukat. Az előkelő família – akárha Goriot leányai – csak a cselédlépcsőn tűri járni-kelni házában a lecsúszott, lenézett rokont. Van ebben persze jókora sznobizmus, sőt, buta (értsd: önnön nemzeti tudatába belefagyott) gőg is, de hogy e lecsúszottságért mi, mai magyarok nem lennénk felelősek, nehezen állítható.”