„2014-ben magyar és angol nyelvű tanulmányköteted jelent meg a bölcsészettudomány hasznáról. Milyen fogadtatása volt a könyvnek, egyáltalán, mi volt a célod vele? A szűkebb, szakmai/bölcsészkörnek kerestél valamiféle önigazolást vagy önbecsülést, avagy netán a politikai döntéshozók felé is valamilyen üzenetet szerettél volna közvetíteni? Volt-e valamilyen reakció »fentről« a meglátásaidra?
A célom, mint minden filozófiai kutatásommal csak részben teoretikus, valójában nagyon is praktikus volt. Egy két éves TÁMOP kutatás eredményeként született a kötet, azért, mert csakugyan kíváncsi voltam, milyen érveket lehet felsorakoztatni a humán tudományokkal szembeni kritikákra.
A könyvnek nagyon pozitív fogadtatása volt. Különösen meglepett, milyen nyitottságot tapasztaltam az Akadémián természettudós kollégáinktól, egészen az új legfelsőbb vezetésig, az Akadémia elnökéig, alelnökéig. A témát a Pázmányon vittük tovább, egy akadémikusok által tartott előadássorozatban, melynek témája ez volt: Mire való a tudomány?
Persze nincsenek illúzióim, hogy egy filozófiai szakkönyv különösebben mély hatást gyakorolhatna a politikai döntéshozókra (bár ezt kizárni sem tudom). Inkább az mozgatott, hogy a magam részéről mindent megtegyek, hogy felhívjam nem is annyira a politika, mint a társadalom figyelmét arra, milyen társadalmi veszélyei lehetnek a társadalom- és humántudományok lenézésének, elhanyagolásának.
A politika azért lehet olyan ellenséges a bölcsészettel szemben, mert a gazdaság és a társadalom egy része is ellenséges velünk szemben, s ezt fontosnak tűnik oldani. Továbbá fontosnak tűnt nekem valamifajta szembenézés magunkkal, a saját hagyományunkkal, sőt, esetleg a bölcsészettudományok fogyatékosságaival, bűneivel is. Ha pedig kicsit patetikusabban is fogalmazhatok, az inspirált, hogy ha már vesznünk kell, állva halhassunk meg.
Hogyan látod ma, 2015-ben a magyar bölcsészet jövőjét? Mikortól válhat szerinted jóvátehetetlenné a kár, amit a jelenlegi kormányzat a felsőoktatás leépítésével okoz az országnak?
Nem beszélnék egy kormányzat felelősségéről, mert a felsőoktatással szembeni felelőtlenség a rendszerváltás óta jellemzi a politikát, nem egy ciklus, vagy egy kormányzat felelősségéről van szó. Ettől függetlenül természetesen mindig az aktuális kormányzattal kell csatázni, ők okozhatják aktuálisan a legnagyobb bajt. A legfájóbb az ágazat iránti politikai lenézés: hogy a politikai döntéshozók úgy gondolják, ők jobban tudják, mire van szükség ebben az ágazatban, mint az ágazat maga. Ez a politikai voluntarizmus egy magamfajta konzervatív gondolkodású embernek nem elfogadható. Természetesen el kell ismernünk, hogy sok sebtől vérzik a magyar bölcsészet is, de ezt csak közös gondolkodással, nem pedig egyoldalú politikai diktátumokkal lehet megoldani. Elfogadom persze, hogy egy-egy véleményformáló bölcsész sok borsot tört a politika orra alá, s e tekintetben nekik is nagyobb felelősségtudattal kellene eljárniuk. De talán még ennél is nagyobb baj, hogy az egyetemi vezetőket hol korrumpálja a politikai hatalom (gondoljuk a rektorokkal kapcsolatos taktikára Magyar Bálint részéről), hol pedig az oszd meg és uralkodj! elvét alkalmazzák – azt hiszem az Orbán-kormányra ez a stratégia a jellemző. Joggal mondta György Péter egy nemrég tartott akadémiai vitafórumon, hogy a bölcsészek szakmai vezetői (a tanszék- és intézetvezetők) a saját kollégáik állását védik, s ezért nem tudnak felsorakozni közösen az ágazat egészét érintő támadásokkal szemben. Ám meggyőződésem az, hogy az ágazat is hibás abban, hogy nem tudja saját érdekeit artikulálni, nem jött létre például egy felsőoktatási kamara, s az ágazatnak nincs egy saját belső jövőképe, amelyet a politika figyelmébe tudna ajánlani. Ezek híján tényleg ki vagyunk szolgáltatva a politika kénye-kedvének.”
