A Jön a baba sorozatom szereplőinek élettörténeteiben is megtapasztaltam, hogy milyen érdekesen, szépen sokfélék vagyunk.
„A Jön a baba sorozatom szereplőinek élettörténeteiben is megtapasztaltam, hogy milyen érdekesen, szépen sokfélék vagyunk. 46 évesen, a harmadik apától a negyedik gyereket megszülve is lehet boldog családot alapítani. A gyerekét egyedül megszülő főiskolás lány is lehet jó, gondoskodó anya. A két autista és egy hiperaktív gyerek után is ér újabb gyereket vállalni. A tizenhetedik meg nem fogant lombikos beavatkozás után is lehet reménykedni, mert szép, egészséges baba születhet. Az elvált, gyerekét egyedül nevelő anya is teremthet új családot. A mellrákot túlélt, és a vékonybelét plasztikzacskóba kivezetett, stomazsákos nő is vállalhat gyermeket. Ez a »rongyos, bolondos élet« ugyanis annyi mindent tartogat.
Ezzel a kutyulvánnyal csak azt akarom mondani, hogy a média, a társadalmi, családi követelmények jól körülhatárolt, idealizált elvárásain túl létezik egy másik világ, ahol nem feltétlenül kell az elvárásoknak megfelelni. Ahol nem vagyunk egyformán tökéletesek, ahol önazonosak lehetünk az összes, neveltetésünkből adódó és életkorunk szerinti hibáinkkal, erényeinkkel együtt.
Amikor gyereket vállalunk, a matracon ülve a pálcikás szetten a két csíkot döbbenten konstatálva, vagy várva várt, ujjongó, könnyes örömmel ugrálva, azok mind mi vagyunk. Nők, anyák, akik így vagy úgy vállaljuk a következményeket, és igyekszünk felnőni a feladathoz.”