Mi, késői utódok tudjuk: nagymértékben ennek a lélek szakadékai fölött vergődő, végül azokba belezuhant embernek köszönhetjük a modern Magyarországot.
Jön a Széchenyi-év. Jönnek az új Széchenyi-szobrok, fizikai valójukban és átvitt értelemben is.
Széchenyi Istvánnak valószínűleg nem lenne kifogása ellene, ha tudná, hogy mára az emléke szoborrá merevedett, és a szobor takarásában a valódi emberből szinte semmi sem látszik.
Az a típusú ember volt, aki el tudja magát képzelni márvány talapzaton, bronzba öntve, alant a nép. Miközben minden napja önváddal volt tele. Önhittség és maró önkétség között őrlődött egész életében, egyszerre volt gőgös és szemérmes, hozzá sértődékeny és hipochonder, sokszor levert és ritkán bizakodó, többnyire tépelődő, gyakran füstölgő, aki azonban lelki összeomlásáig gyakran jeges kegyetlenséggel, végsőkig vitt önuralommal uralkodott érzései felett.
De ne tévedjünk: nem volt bolond, vagy finomabb fogalmazással: mentálisan beteg. Inkább túlérzékeny volt, az viszont időnként már az elviselhetetlenségig. A maga számára és a másokéra is.
Vannak kivételek, kiegyensúlyozott alkotók, zseniális kispolgárok, lángeszű hivatalnokok. De a többség nem ilyen: az alkotók legtöbbje érzékeny, mint a frissen vedlett kígyó, amit a legkisebb gally is vérig sebez. Ez a munkaeszközük, így képesek érzékelni a világnak olyan apró hatásait is, amely más, normális ember számára észre sem vehető.
Ennek viszont ára van. Nem csak az ember fáj a földnek, a föld is fáj az ilyen embernek. Széchenyi az 1830-as évek végén, a 40-es évek elején az ország legnépszerűbb embere volt, a Napló mégis tele van a mellőzöttsége miatti háborgással. De ez nem önhittség – hiszen a Napló önváddal is tele van. Éppen az önmaga iránti kétség követelt szakadatlan támogatást, elismerést, szeretetet.
Annyit, amennyit senki sem kaphatott meg.
Az alkotó erő és az érzékenység nem szükségképpen járnak párban. Akinek csak az utóbbi jut, annak vesszőfutás az élete. Aki viszont alkotó erőt is kapott, az képes lehet rá, hogy a benne fortyogó erőket önmagát Münchhausenként a mocsárból kihúzva, művekbe csatornázza. Széchenyi, ha nem lett volna ilyen gazdag, talán a maga idejében sikeres, mára elfeledett író lehetett volna – a talentuma megvolt hozzá. Magyarország szerencséje, hogy regények írása helyett a Lánchidat építtette meg.
Kétségekkel telve halt meg, rossz pillanataiban úgy hitte, minden fölösleges volt, amit tett és írt. Mi, késői utódok azonban tudjuk: nagymértékben ennek a lélek szakadékai fölött vergődő, végül azokba belezuhant embernek köszönhetjük a modern Magyarországot.
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
A herceg elleni bestiális támadást előre eltervezték, mégis indulatból követték el, de azt is megtudjuk, hogyan étkezett Szent László és a Rurik-dinasztia leszármazottja. Kutatók a Mandinernek.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
Immár nincs olyan hónapja az évnek, amikor kihalt lenne a Palotanegyed vagy a Várkert Bazár. Rövidesen pedig teljesen megújult formában várja majd a látogatókat a Citadella is. Vassné Bojta Aminával és Sikota Krisztinával, a Várkapitányság vezérigazgatójával és vezérigazgató-helyettesével beszélgettünk.
Nemzeti ünnep, ukrajnai háború és a mindent letaroló Hunyadi-sorozat mögött rejlő igazság – mutatjuk az idei év márciusának legnépszerűbb írásait a Mandineren! Cikkeinkre egyenként több mint 150 ezer ember volt kíváncsi!
Londonon a világ szeme: eljött a nagy nap.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
A paksi bővítés lehet az apropó.
A frissen kinevezett Jeff Landry szerint Grönlandnak is nagyszerű lenne, ha az Egyesült Államokhoz tartozna.
