Jön a Széchenyi-év. Jönnek az új Széchenyi-szobrok, fizikai valójukban és átvitt értelemben is.
Széchenyi Istvánnak valószínűleg nem lenne kifogása ellene, ha tudná, hogy mára az emléke szoborrá merevedett, és a szobor takarásában a valódi emberből szinte semmi sem látszik.
Az a típusú ember volt, aki el tudja magát képzelni márvány talapzaton, bronzba öntve, alant a nép. Miközben minden napja önváddal volt tele. Önhittség és maró önkétség között őrlődött egész életében, egyszerre volt gőgös és szemérmes, hozzá sértődékeny és hipochonder, sokszor levert és ritkán bizakodó, többnyire tépelődő, gyakran füstölgő, aki azonban lelki összeomlásáig gyakran jeges kegyetlenséggel, végsőkig vitt önuralommal uralkodott érzései felett.
De ne tévedjünk: nem volt bolond, vagy finomabb fogalmazással: mentálisan beteg. Inkább túlérzékeny volt, az viszont időnként már az elviselhetetlenségig. A maga számára és a másokéra is.
Vannak kivételek, kiegyensúlyozott alkotók, zseniális kispolgárok, lángeszű hivatalnokok. De a többség nem ilyen: az alkotók legtöbbje érzékeny, mint a frissen vedlett kígyó, amit a legkisebb gally is vérig sebez. Ez a munkaeszközük, így képesek érzékelni a világnak olyan apró hatásait is, amely más, normális ember számára észre sem vehető.