Széchenyi

Jön a Széchenyi-év. Jönnek az új Széchenyi-szobrok, fizikai valójukban és átvitt értelemben is.

Széchenyi Istvánnak valószínűleg nem lenne kifogása ellene, ha tudná, hogy mára az emléke szoborrá merevedett, és a szobor takarásában a valódi emberből szinte semmi sem látszik.

Az a típusú ember volt, aki el tudja magát képzelni márvány talapzaton, bronzba öntve, alant a nép. Miközben minden napja önváddal volt tele. Önhittség és maró önkétség között őrlődött egész életében, egyszerre volt gőgös és szemérmes, hozzá sértődékeny és hipochonder, sokszor levert és ritkán bizakodó, többnyire tépelődő, gyakran füstölgő, aki azonban lelki összeomlásáig gyakran jeges kegyetlenséggel, végsőkig vitt önuralommal uralkodott érzései felett.

De ne tévedjünk: nem volt bolond, vagy finomabb fogalmazással: mentálisan beteg. Inkább túlérzékeny volt, az viszont időnként már az elviselhetetlenségig. A maga számára és a másokéra is.

Vannak kivételek, kiegyensúlyozott alkotók, zseniális kispolgárok, lángeszű hivatalnokok. De a többség nem ilyen: az alkotók legtöbbje érzékeny, mint a frissen vedlett kígyó, amit a legkisebb gally is vérig sebez. Ez a munkaeszközük, így képesek érzékelni a világnak olyan apró hatásait is, amely más, normális ember számára észre sem vehető.

Ennek viszont ára van. Nem csak az ember fáj a földnek, a föld is fáj az ilyen embernek. Széchenyi az 1830-as évek végén, a 40-es évek elején az ország legnépszerűbb embere volt, a Napló mégis tele van a mellőzöttsége miatti háborgással. De ez nem önhittség – hiszen a Napló önváddal is tele van. Éppen az önmaga iránti kétség követelt szakadatlan támogatást, elismerést, szeretetet.

Annyit, amennyit senki sem kaphatott meg.

Az alkotó erő és az érzékenység nem szükségképpen járnak párban. Akinek csak az utóbbi jut, annak vesszőfutás az élete. Aki viszont alkotó erőt is kapott, az képes lehet rá, hogy a benne fortyogó erőket önmagát Münchhausenként a mocsárból kihúzva, művekbe csatornázza. Széchenyi, ha nem lett volna ilyen gazdag, talán a maga idejében sikeres, mára elfeledett író lehetett volna – a talentuma megvolt hozzá. Magyarország szerencséje, hogy regények írása helyett a Lánchidat építtette meg. 

Kétségekkel telve halt meg, rossz pillanataiban úgy hitte, minden fölösleges volt, amit tett és írt. Mi, késői utódok azonban tudjuk: nagymértékben ennek a lélek szakadékai fölött vergődő, végül azokba belezuhant embernek köszönhetjük a modern Magyarországot.