Ma még tranzitország vagyunk

„Az, hogy a bevándorlók gazdagíthatják is Magyarországot, egyáltalán nem utópikus elképzelés. Elsőre talán meglepő, mégis szemléletes példaként érdemes a 2014-es Eurovíziós Dalfesztiválra utalni. Bár mindenkinek az él az emlékezetében, hogy a multikulturális esztrádműsort a másságával tüntető Conchita Wurst nyerte meg, érdemes azt is felidézni, hogy a magyar nézők az (afro)amerikai–magyar Kállay-Saunders Andrást küldték a dalversenyre, s a hazai elődöntőben többek közt a vietnami–magyar Hien is szerepelt. Rögtön pontosítanám is az előző mondatot, hiszen a polkorrekt kötőjelezés teljesen felesleges: egy elenyésző kisebbséget leszámítva ők mindannyiunk számára egyszerűen magyar előadók, akik magától értetődően, különösebb felhajtás nélkül képviselhetik hazánkat egy nemzetközi megméretésen. De példákat nem csak a sztárok világában találunk: Magyarországot gazdagítja az a kebabárus is, aki befizeti az adókat, bejelenti a dolgozóit, és többnyire magyaroknak teremt munkahelyet.

Nem tudom, milyen érzés lesz például az ő számukra, ha kézhez kapják a nemzeti konzultáció íveit. Vagy azok számára, akiknek a családtagjaik, barátaik között akadnak »gazdasági kivándorlók«, akiket manapság Nyugat-Európában vesznek egy kalap alá a szociális juttatásokra utazókkal. Az egyoldalú megközelítésekkel szemben egyszerre képviselhető az a nézet, hogy nemzeti érdekünk távol tartani magunktól a bukott multikulturalizmus következményeit, valamint az, hogy üdvözöljük mindazokat, akik azért érkeznek hozzánk, hogy dolgozzanak, és ezzel a mi közösségünket is építsék. Örüljünk annak, ha valaki magyarrá szeretne válni, akár kötőjelessé, akár kötőjel nélkülivé. A magam részéről szívesebben konzultálnék arról, hogyan ösztönözhető ez a migráció jóval súlyosabb következményekkel járó formáival szemben.”