A kezdeti tömegbázisát és hitelét vesztett diktatúra mellett csak kevesen tartottak ki − többnyire a rendszer közvetlen haszonélvezői és funkcionáriusai. A legtöbben kiábrándultak belőle. Csakhamar kiderült ugyanis, hogy a szovjet minta alapján kiépült, egalitárius rendszer ideig-óráig működőképes, ám korántsem fenntartható. Éppúgy elmaradt a „küszöbön álló” világforradalom kitörése, mint az országszerte várva várt földosztás. Egy kiküldött bizalmi július elején mindezt a következőképpen fogalmazta meg: „minden ember kisgazda akar lenni, ezért sem katonasággal, sem pedig a rendszerrel nem nagyon rokonszenveznek, máskülönben a rendeleteket végrehajtják, csak nem akarnak fejlődni”.
A proletárdiktatúra alatt kiéheztetett, elszegényedett vidékeken az elviselhetetlen mértékű rekvirálások néhol szó szerint éhínséget idéztek elő. A végletekig túlhajtott élelmiszer- és terményrekvirálások miatt tört ki Makón az az ellenforradalmi felkelés, amelynek során a feldühödött tömeg meglincselte és – szó szerint – darabokra szaggatta a teljhatalmú politikai biztost, Vásárhelyi Kálmánt. Dunapatajon (amelynek sokat szenvedett lakosságától a vörös terror különösen sok véráldozatot követelt) nem sokáig örülhettek a helybeliek a világháború végén leégett, majd újjáépített malomnak: 1919 nyarán a vörösök, őszén pedig a románok vitték el a malom működtetéséhez szükséges teljes gázolaj-készletet. Emiatt nem csak Dunapataj, hanem a környező települések (Ordas, Harta, Solt, Dunaegyház, Géderlak, Dunaszentbenedek, Szakmár) is liszt nélkül maradtak.

„A Kormányzótanács a ruhanemüek rekvirálását is elrendeli”
A Tanácsköztársaság végére a rekvirálások addig soha nem látott méreteket öltöttek. Ennek kitűnő példája az a rendelet, amellyel a Forradalmi Kormányzótanács maximalizálta a saját tulajdonban meghagyható ruhaneműk számát és azok típusait, az azt meghaladó mennyiség begyűjtését pedig a vas- és fémmunkások szakszervezetére bízta (rendelet végrehajtására a diktatúra bukása miatt nem került sor):