Tudunk magyarul beszélni a férfi-női viszonyokról?

Lehet, hogy a magyar nyelvvel van a probléma... Lehet, hogy a nemeket diszkréten elrejtő nyelvünk elrejti a nemek különbözőségéről való gondolkodást. Azt, ami más nyelvekben magától értetődő, hogy más vonzatok társulnak különböző nemű szavakhoz, és ezáltal más struktúrában működnek a különböző nemek. De lehet az is, hogy éppen ez a megkülönböztetés-nélküliség az, ami már réges-rég létrehozta a magyar közbeszédben az egyenlőséget, és ezzel sikerült meghaladni minden diszkriminatív szöveget?

 

Enyhén ironikus, hogy az angolszász feministák pont azon fáradoznak, hogy ezt a bizonyos nyelvtani megkülönböztetést eltüntessék. Jóllehet a nyelvtan képtelen az egyenlőséget megteremteni − az egyenlőség amúgy is csak elérhetetlen eszmény, inkább a tisztelet, kölcsönös megbecsülés, a szerepek egyenértékűsége lehetne a végcél, nem?

 

Vagy egyszerűen csak túlságosan prűd a társadalom, ódzkodva a testiség minden diskurzív megjelenítésétől? Persze ez a kelletlen húzódozás csak akkor fordul elő, ha józanul és komolyan kellene a nemekről, nőkről, férfiakról, társadalmi szerepekről, társadalmi feladatokról és felelősségről beszélni. A férfi-női szerepek és kapcsolatrendszerek társadalmi konstruálás eredményei, és ez a bináris ellentét minden közösségben szabályozott módon megtalálható. A hétköznapi nyelvezet válogatás nélkül, kendőzetlenül jeleníti meg a testiség, a szex, a szexizmus különböző formáit, ezeket a kifejezéseket pedig a nagy többség folyamatosan használja. Főleg, ha a testiség verbális reprezentációjától való szorongást némi alkohol is oldja. És akkor igazán elszabadulnak az indulatok, s a szövegek észrevétlenül borítják be a szóhasználatot, megbénítva a gondolkodást. Bourdieu szerint a természetes metaforák kiemelten erősek, elrejtik az elrejteni valót, ráadásul tényleg kapcsolódnak a természetesnek vélt férfi-nő, nő-férfi kettősséghez is.

Nehéz ezeket a berögzült kereteket dekonstruálni, ahogy újakat konstruálni sem könnyű. És ez, ha jól olvasom a Magyar Narancs minapi cikkét, az Üvegplafon-beszélgetésen sem volt igazán sikeres. 

A nő-tematikával egyik legrosszabb, ami történhet, ha önmagukat felhatalmazó avatatlan prókátorok úgy érzik, hogy beszélniük kell róla, s rosszabb esetben még megoldásokat is kínálnak. Igen, vannak problémák, igen, vannak nőket érintő problémák, de egy macsó társadalomban (s a magyar ilyen) a nő-kérdés férfi-kérdés is egyben. Sőt, továbbá: nő-nő és férfi-férfi kérdés is.

Vegyük például az abortuszt. Az egész abortusz-mizériában a hivatalos diskurzus hallgatólagosan a nőt teszi felelőssé. De miért is? Mert Magyarországon a kommunizmus idején ez volt a fogamzásgátlás elsődleges eszköze, s mert a nők közül sokan elfogadták, hogy ennek segítségével ők döntenek saját testi folyamataik felett, és ebben a formában „modernek”. Amennyiben a nőt kontextusba, viszonyrendszerbe helyezzük, akkor van a nő, aki teherbe esett (ó, milyen diszkrét a nyelv − a férfi ebben a szerkezetben tökéletesen rejtve marad), és van a magzat (most ne taglaljuk a magzati létezés emberi mivoltát). Hol vannak az abortusz-tematikából a gyáva férfiak? Hol van az ő felelősségük?

Vagy vegyük a család szerepét. Általában a boldog család a konceptuális keret: apa, anya, gyerekek, csupa szív, szeretet. De valóban ez az átlag? Mit mutatnak a statisztikák az elváltakról, a gyermekeiket egyedül nevelőkről, a mozaikcsaládokról vagy azokról a párokról, akiknek nem lehet gyermekük vagy éppen örökbe fogadnak, fogadnának? Ezekben a „torzult helyzetekben” hogyan változnak a szerepek, feladatok, felelősségek, beszéljünk akár anya-, apa-, nő-, férfi- vagy gyerekszerepről?

Mit jelent, hogy boldog egy család, milyen minőségi attribútumai vannak a családnak? Egyáltalán milyen a magyar családok, a magyar társadalom mentálhigiénés állapota? Innen már csak egy lépés a családon belüli és az azon kívüli erőszak problematikája. Mi az abúzus, mik a minőségi szintjei? A kiabálás, verbális fenyegetés, zsarolás „belefér” még az elfogadható kategóriába és a törött bordák meg a lila-kék foltok számától függene az erőszak? Ide sorolnám az agyonhallgatást is.

Igenis szükséges a problémákról beszélni, a megértésre fókuszálva. Ki lehet bíró és döntéshozó, ki ítélhet és ítélkezhet ezekben az élethelyzetekben? Az élethelyzetek ezerfélék lehetnek, és mindenkinek megvan a saját narratívája. Mivel relációkról, emberek közötti kapcsolatokról beszélhetünk (nem csak férfi-nő viszonylatban), hatalmi viszonyokról, alá-fölérendeltségről is szó lehet. Ezek a relációk soha nem statikusak, megvan a maguk dinamizmusa. A férfi-nő kapcsolatnak van egy társadalmilag fenntartott kerete: az, hogy ebben a kapcsolatban mi történik, az nem a társadalom dolga, legalábbis amíg át nem lépnek egy bizonyos határt. De ez a határ mozog, változékony. Ráadásul különféle társadalmi rétegek máshol-másként húzzák meg a vonalat a nyilvános és a privát szféra között. Éppen ezért nem könnyű kilépni, változtatni a hatalmi folyamatokon, konstrukciókon.

 

Pedig van mit rendbe tenni. Az első lépés a megoldás felé a több beszéd, a még több beszélgetés, hogy először legalább a szavakat megtaláljuk a problémák azonosításához.