Hol van kevesebb nő: a püspöki karban vagy a feministák új kedvenc pártjának elnökségében?
Vajon a templomhoz hasonlóan étterembe se hajlandó belépni az öntudatos nő, mert a séfek között durva férfiuralom tapasztalható?
A szabadságot, a jogtudatosságot, az egyéni lehetőségek hatékony kihasználását nem lehet rákényszeríteni senkire. Támogatással, oktatással, pozitív példákkal és ösztönzőkkel viszont elérhető szerves, egyéni döntéseken alapuló és hosszan tartó változás.
„A szabadságot, a jogtudatosságot, az egyéni lehetőségek hatékony kihasználását nem lehet rákényszeríteni senkire. Támogatással, oktatással, pozitív példákkal és ösztönzőkkel viszont elérhető szerves, egyéni döntéseken alapuló és hosszan tartó változás. Elismerem, hogy a kvótáknak, vagy felülről irányított, társadalmi változást célzó intézkedésnek is lehet pozitív eredményük. Viszont azt állítom, hogy nagyon sokan vannak olyan lányok és nők, akik önként választanak hagyományosan nőiesnek tekintett, és köztudottan alulfizetett pályát vagy pozíciót (pedagógus, ápoló, asszisztens). És olyanok, akik munka helyett a családot és a gyereknevelést választják, akik nem akarnak politikai döntéshozói vagy vezetői pozícióba kerülni, és akik nem követelik ki maguknak az egyébként vágyott magasabb fizetést. Feltételezem, hogy tisztában vannak ezeknek a döntéseknek a következményeivel. Lehet, hogy nem tudják, hogy dönthetnének másként is, de sokkal valószínűbbnek gondolom, hogy sokuknak racionális magatartás a hagyományos(abb) női szerepeknek és sztereotípiáknak való megfelelés, és az ezek szerint választott képzés, karrier, életút. Beleértve a nők esetében a háttérben maradást, a kockázatkerülő magatartást, az állandó harcok helyett a helyzet elfogadását, ideértve akár az anyagi függést is – amennyiben felnőtt emberek közös megegyezéséről van szó. Sokan nem akarnak, és nem is tudnának egy csapásra másként dönteni, akármilyen hangosan mondja nekik bárki, az államot is beleértve, hogy hogyan »kéne« dönteniük, hogy csökkenjen a nemek közötti anyagi, társadalmi és politikai különbség, és kiegyenlítettebbé váljanak a hatalmi viszonyok. Nem is akarom, hogy az állam mondja meg nekik. Akkor sem szeretem az állami beleszólást vagy kényszert az emberek magánéletével és a döntéseivel kapcsolatban, ha a célt jónak tartom. Ez az alapelveim közül az egyik legfontosabb. (Fontosnak tartom leszögezni, hogy a kapcsolaton vagy családon belüli erőszak semmiképpen nem az áldozat döntése, és az államnak az egyik legfontosabb feladata, hogy megfelelő rendszert működtessen az ilyen helyzetek felismerésére és kezelésére, az áldozatok támogatására.)
Nem vagyok elégedett a jelenlegi helyzettel. Az első felháborodás után viszont mindig a jó példákat igyekszem megismerni és alkalmazni. Amelyek azt bizonyítják, hogy állami kényszerítés nélkül teremthető meg olyan támogató környezet, amelyben a nők és férfiak saját képességeik és vágyaik szerint hozhatják meg döntéseiket, és nem a hagyományos szerepek és sztereotípiákat erősítő társadalmi nyomás hatására. Ahol például az informatikát tanuló, vezetői vagy politikai ambícióval rendelkező lányok, a pedagógusnak készülő, a gyerekvállalás esetén a nevelésből, háztartási feladatokból nagyobb részt vállaló férfiak, vagy az erőszak bármilyen nemű áldozatai valódi támogatást kapnak a környezetüktől. Ahol a vállalatok maguk döntenek úgy, hogy figyelembe veszik a nemek közötti esélyegyenlőség szempontjait, és ettől még népszerűbbek és sikeresebbek lesznek.
Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol az egyének racionális döntése alapján egyenlőbbek az esélyek és kiegyenlítettebbek az erőviszonyok a férfiak és nők között. Ennek a társadalomnak a megteremtését viszont elsősorban nem az államtól várom. Hanem a jogaikat ismerő és érvényesítő, a szabadságukat a saját döntésük szerint megélő, a világ alakítására képes és hajlandó emberektől, mert tudom, hogy képesek rá.”