Elgondolkodtató Stark Tamás álláspontja, amivel Mihancsik „mélyen egyetért”, miszerint „a magyar kisebbséget nem Kijev ellenében, hanem Kijeven keresztül lehet megmenteni”.
Azonban semmi mással nem értek egyet, amit Mihancsik mond. Először is: elhiszem, hogy az ő eszménye az állampolgári alapon szervezett állam – természetesen az egzaktság miatt fontos, hogy kinek milyen az állampolgársága, a puszta állampolgárság nem teremt érzelmi azonosulást. A Mihancsik-félék ezt nem fogják fel: érzelmi azonosulásokat, közösségi tudatot nem lehet pusztán szerződésekre alapozni. Habermas állampolgári lojalitáson alapuló elképzelése régen megbukott, mert idegen az emberi természettől.
Nem az „etnikai gondolkodásmód” a torz, hanem az, ami teljesen eltekint az etnikumtól. Egyszerűen így működünk mi, emberek. Alapvetően valamilyen vérségi alapon tágan összetartozó közösségek hoztak létre annak idején államokat itt, Európában. Aztán a felvilágosodás volt az, abszolutizálta a nemzetállamot. Egyszerűen nem hiszem el, hogy még vannak a baloldalon olyan zárványok, akiknek el kell magyarázni, mi az a nemzet, nemzeti érzés. Az állampolgári „modell”, amit ők tolnak, és az „etnikai” modell nem két, versenyző fogalom, amelyből Orbánék kiválasztották az etnikait: az egyik modell régen létezik és működik, ez az etnikai; a másik pedig nem igazán működik, ha abszolutizáljuk. Ez nem jelenti azt, hogy az etnikai elvnek kizárólagosnak kellene lennie és ne lenne szükség a tompítására.
A soknemzetiségű birodalmak csak akkor tudtak fennmaradni tartósan, ha tiszteletben tartották az őket alkotó etnikumok identitását, autonómiáját, kultúráját, történelmi hagyományait. Ha esetleg oly nehéz megértenie mindezt Mihancsiknak, akkor gondolja át: ha átvonulna a feje felett néhány birodalom és nemzetállam, ide-oda csatolgatva őt, akkor mindegyikhez ugyanolyan lojális tudna-e lenni állampolgári alapon? Kétlem, de ha a válasz igen, akkor Mihancsik egy gépezet. Nem tekinthetünk el attól, hogy Magyarországot magyar országnak, Lengyelországot lengyel országnak – és így tovább – hívják. Ez nem jelenti azt, hogy más nemzetiségű állampolgáraik felé ne lenne felelősségük; de történetükből és kultúrájukból, életre hívó alapeszméjükből fakadóan felelősségük lehet és van határon túli nemzetiségeikért is. Mi lenne, ha az állampolgársági és az etnikai eszmét nem akarnánk kijátszani egymás ellen? Az erősebb kötelék viszont mindig is az etnikai lesz, továbbá a területi-kulturális kötelék is fontos marad. De kevésbé az az állampolgársági kötelék.
A két fogalom, amit Mihancsik Zsófiának meg kellene tanulnia, az az „állapotbeli kötelesség” és a „szeretet rendje”. Valóban, minden emberélet ugyanannyira értékes és minden halál ugyanakkora veszteség. A magyar államnak és a magyar nemzetnek azonban elsősorban saját tagjai és közössége felé van ezzel kapcsolatban kötelessége. Ugyanolyan dolog ez, mint hogy egy édesanyának és egy édesapának elsősorban a saját gyermeke élete, nevelése és jóléte a felelőssége, nem a másé. És ez nem opcionális. Amíg a gyermekem éhezik, nem jótékonykodhatok minden áron a többi rászorulóval. Azt pedig hadd ne kelljen elmagyarázni, hogy a kárpátaljai magyarok miért állnak közelebb az anyaország szívéhez, mint mások. Mihancsikék abban a téves elképzelésben élnek, mintha a földkerekségen minden ember ugyanolyan felelős volna minden emberért. Pedig ez nem igaz.