„Nem csoda, hogy ebben az évben Oroszország ellenségeinek ranglistáján mi, lengyelek már igen előkelő helyet foglalunk el közvetlenül az »áruló« balti államok és a gonosz Amerika után. A régi szovjet mintákkal előszeretettel élő orosz propaganda Grzegorz Schetyna lengyel külügyminisztert az Egyesült Államok láncos kutyájaként ábrázolja, mellyel egyenesen a »jó« brezsnyevi korszak hangulatát juttatja eszünkbe.
Az oroszok begurulásának fő oka az ukrán helyzet, de az utóbbi hetekben egy másik ponton is sikerült alaposan rálépnünk a nagy medve tyúkszemére. Ez az érzékeny pont a történelem, pontosabban az azzal kapcsolatos sajátos történelmi politika. Az oroszok többsége számára a történelem általában eléggé közömbös téma, kivéve egyet: a második világháborút. Senki se tagadja, hogy a háború tengernyi szenvedést hozott a volt Szovjetunió népeinek, ugyanakkor annak a mítosznak a kezdetét is jelentette, mely szerint a kegyetlen sztálinista diktatúra szabadságot és békét hozott egész Európának. Ezt a féligazságot olyannyira sikerült a nyugat-európai baloldali értelmiség fejébe verni, hogy a véres kommunista diktatúra 15-20 millió áldozata egyszerűen eltűnt a köztudatból. És ennek így kellett volna maradnia.
Főleg most, amikor az oroszok »szabadságot« akarnak a volt szovjet tagköztársaságba vinni úgy, hogy felszabadítják Ukrajnát az ukránoktól. Közben persze azt állítják, hogy semmi közük a »zöld emberkékhez« és a Donyeck környékén lövöldöző tankokhoz. Ilyenkor valóban idegesítő lehet a lengyel külügyminiszter, aki nem elég, hogy nevükön nevezi a Kelet-Ukrajnában harcoló oroszokat, de még a Nagy Honvédő Háborút is a megszokottól eltérő módon állítja be – nem mint a kommunista-orosz győzelmet, hanem mint az akkori Szovjetunió összes népeinek harcát. A fő diplomatát igazolja, hogy az auschwitzi haláltábor kapuját betörő első szovjet tank legénysége éppen ukránokból állt. Az is történelmi tény, hogy az egész első ukrán front többségében ukránokból állt. Azokból a rossz ukránokból, akik most elárulták Oroszország-anyácskát.”