„Ma Magyarországon mintha kevesebb becsülete lenne a szellemtudományoknak. No, nem valami ideális állapothoz viszonyítva, hanem ahhoz képest, amekkora szerepet betölt a szellem a modernkori társadalomban. Mert bárhogy is forgatjuk a dolgot, a társadalmi gondolkodást nem a termelés, hanem a fogyasztás határozza meg. Ennek irányát pedig a szellemtudományokhoz inkább kötődő kreativitás, ami a marketing és reklámiparban ölt testet.
Az utóbbi negyedszázad társadalmi és munkaerő-piaci változása visszahozta azt a kommunizmus által használt elvi alapállást, hogy a termelői munkaerő a hasznos, s mellette ott vannak, mintegy parazita létben a termelés által teremtett értékekből élősködő nem termelői rétegek, akik a kultúra, az emlékezet, az esztétikum netán a lelki egyensúly dolgaiban fáradoznak. (...)
Az őstársadalmak egy vékony katonai és uralkodói rétegtől eltekintve igazi termelői társadalmak voltak, de maradandó civilizációs nyomot mégis azok hagytak, akiknek értékrendjében a szellemtudományok kiváltságos helyzetben voltak. Mindazt, amit ma a világról tudunk, a szellemtudományok örökítették át, s ha civilizációs örökség létezik, akkor az annak köszönhető, hogy a kőnél is maradandóbba, a közös emlékezetbe volt képes beépíteni a hagyomány az értékesnek tartott közös kincset. (...)
Magyarországon Európa nyugati felétől eltérően, alig egy évszázadig létezett szabad parasztság, földbirtokkal tömegesen rendelkező termelői réteg, alig néhány évtizedig az ezeréves kárpát-medencei tartózkodásból. S mára mi maradt? Egy az urbánus világba bevitt, s mint kiderült, időtálló és újra éledő és újra értelmezett népi kultúra: zene, tánc, szertartások. A szellem öröksége.”