Simicska, a totális médiaháború és a magyar sajtó: miért önsorsrontás a reklámadó?

Simicska Lajos totális médiaháborút emlegetett csütörtökön, másnap aztán fel is pörögtek az események, aligha úgy, ahogy ő képzelte: a tulajdonos és a szerkesztőségek számára egyaránt váratlanul lemondott a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Lánchíd Rádió majdnem teljes vezetősége. A gyorsan eszkalálódó konfliktus – elsősorban Simicska egymást követő, keményebbnél keményebb nyilatkozatainak köszönhetően – a jobboldalon korábban szokatlan módon a széles nyilvánosság előtt játszódott, és február 6. hosszú időre emlékezetes marad mindenki számára, akit egy kicsit is érdekel a magyar politika.

Ami a történések keretét illeti, Kóczián Péter nagyon jól leírja az Orbán Viktor és Simicska közti konfliktus lényegét. A miniszterelnök saját szuverenitása, politikai mozgástere mind erőteljesebb korlátjaként élhette meg Simicska hatalmát. Bármilyen régi, mindkét fél számára előnyös szövetségről van is szó, a két dudás egy csárdában helyzetekben előbb-utóbb napirendre kerül, hogy kié is a primátus valójában. Hogy a kérdés rendezése a pénteken látottakhoz hasonló földindulással történjen, az nem szükségszerű, de – hogy is mondjam – messzemenően emberi. Hogy egy barátom háztáji bölcsességét idézzem: ő látott már embereket pénzről, akár nagyon sok pénzről is önként lemondani, de hatalomról még soha.

Hogy mit jelent mindez a magyar sajtó számára? Sokan most azért szurkolnak, hogy dőljenek be Simicska médiaérdekeltségei. Messzemenően nem értek egyet velük: egyrészt az ott dolgozó újságírókra, másrészt úgy általában a magyar nyilvánosságra tekintettel sem. A magyar sajtó sokszínűsége és címgazdagsága alapvető nemzeti érdek, a Magyar Nemzet épp úgy nagy hagyományú, fontos örökségünk, mint a Népszava – gondoljunk bármit is a pillanatnyi tartalmukról. Az élet rendje, hogy lapok, csatornák és híroldalak születnek és tűnnek el. Természetes, hogy a különféle szerkesztőségek mindenféle dolgokban vitában vagy akár haragban állnak más szerkesztőségekkel, azt azonban sosem tudtam megérteni, amikor ez odáig fajul, hogy valaki kifejezetten egy másik orgánum megszűnését kívánja, illetve azt ünnepelje, azon gúnyolódjon. Szerintem jó, hogy van Klubrádió, jó, hogy van Tilos Rádió, függetlenül attól, hogy a legtöbb esetben mennyire nem értek egyet azzal, amit képviselnek. 

A magyar sajtó a nemzeti kultúra része, nemzeti szuverenitásunk egyik fontos pillére, és sajnos egyáltalán nincs jó bőrben. A médiaipar a valós gazdasági súlyánál sokkal nagyobbnak látszik, és sokan azt gondolják, hogy rendkívül jövedelmező is. Erről szó sincs: a médiapiacot jelentős részben meghatározó reklámpiac a mai napig meg sem közelíti a válság előtti méretét, nemhogy reál-, de még nominálértéken sem. Míg 2008-ban még 200 milliárdosra becsülték a hirdetési piac méretét, 2013-ban már csak 175 milliárd forintos volt a teljes reklámtorta. A teljes televíziós és rádiós reklámbevétel együtt sem éri el az 55 milliárdot, ami messze elmarad attól, amit a közmédiára fordít a magyar állam, egészen lesújtó eredménnyel.

Ez egy szűkülő piac, amiből ráadásul mind nagyobb szeleteket harap ki a Facebook és a Google, amik olyan globális szereplők, amik szinte semmit, vagy pontosan semmit nem tesznek hozzá a magyar gazdasághoz: nem adóznak és nem adnak munkát. Mivel a nemzeti piacokon egyáltalán nem működnek transzparensen (jellemzően semmire sem válaszolnak), ezért csak becsléseink vannak arról, mekkorák a bevételeik: alighanem a legnagyobb kiadókéhoz és televíziótársaságokéhoz mérhetőek. 

És itt érkezünk el a reklámadó kérdéséhez. A reklámadó már az eddigi konstrukcióban isindokolatlan és káros adónem volt. Hogy saját tapasztalatainkat hozam példának: a Mandinert csak az adminisztrációs terhek érintették (nagyon messze járunk a félmilliárdos hirdetési bevételtől, ami az alsó sávhatárt jelenti jelenleg), de már ez is megbonyolította egy hozzánk hasonló magyar média-kisvállalkozás életét, ráadásul teljesen feleslegesen. Az új,általános ötszázalékos reklámadó a teljes magyar média számára jelentene újabb tetemes (sokak számára talán végzetes) versenyhátrányt a Facebookkal és a Google-lel szemben.

Tudom, hogy sokan rossz véleménnyel vannak a magyar sajtó minőségéről és morális állapotáról, nem is minden ok nélkül. De a hazai média minden hibájával együtt is kulcsfontosságú a magyar kultúra jövőjét tekintve Vegyük például a kereskedelmi televíziókat! Az RTL Klubnak és a TV2-nek – ahogy általában a popkultúrának – nagyon fontos szerepe van a magyarlakta területeken élők magyar identitásának megőrzésében. Ha elérhetőek és jól a műsoraik, akkor ezzel fogják szórakoztatni magukat a szomszédos országokban élő magyarok, ha nem, akkor a Pro TV-vel meg a Markízával. És arról sem érdemes megfeledkezni, hogy a vajdasági Ruzsa Magdolna vagy az erdélyi Baricz Gergő is ezeken a csatornákon futott be.

Még egyszer, összefoglalva, hogy miért lenne a legjobb, ha a reklámadó megszűnne, és nem átalakulna:

• mert a magyar gazdaságot, a magyar kultúrát hozza versenyhátrányba;
• mert költségvetési szempontból marginális bevételt hoz;
• mert az állam szempontjából azért is rossz adó, mert – hasonlóan az efféle kisadókhoz – ellenőrzése nehézkes és költséges;
• mert komoly adminisztrációs terhet ró a gazdaság szereplőire (nem csak a médiacégekre, de a hirdetőkre is, azaz nagyjából mindenkire), különösen a KKV-szektorra.