Táborokba zárva

„Nem az a baj, hogy »megosztott« a magyar kultúra, hanem hogy miről és milyen színvonalon vitatkozunk, miközben a műveltség szerkezetének olyan átalakulásai zajlanak, amelyek az egész magyar kulturális tradíció státuszát kérdőjelezik meg anélkül, hogy ezt a humán közoktatás egyáltalán észrevenné.

A megoldás a magyar liberális álláspont szerint az, hogy az állam ne szóljon bele, talán egyáltalán ne is adjon pénzt az egészre, ha valakinek kultúra kell, vegyen magának olyat, amilyet akar, és kész. Ha úgy gondoljuk, hogy a nemzeti kultúra folytonosságának és hozzáférhetőségének biztosítása nem közérdek, akkor persze ezt is lehet. Ha viszont hiszünk még valamelyest a nemzetben, mint kulturális közösségben és az „esztétikai nevelés” lehetőségében, akkor mindezt mégsem gondolhatjuk komolyan.

Akkor klientúrák helyett intézményeket kell építenünk, kultúrpolitikai preferenciákat kell szembeállítanunk egymással és nem a konc- és díjleső haverok légióit. Nem árt, ha a giccsszobrok nem kapnak állami pénzt, de ezért leginkább az ízlés nevelésével lehet fellépni még az iskolákban. Akkor senki nem a verséért fogja szekálni a rémes államtitkárt, és a tehetségtelenekben lesz annyi belátás, hogy ne frusztrált kultúragresszorok, hanem derűs műélvezők és műkedvelők váljanak belőlük. Arra lenne érdemes törekednünk, hogy végre valódi viták osszanak meg bennünket.”