Transzatlanti szabadkereskedelem: ...a részletekben rejlik

A szerző az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője.

*

„A jó szomszédság záloga a jó kerítés.” (Robert Frost)

Úgy tűnik, hogy az egyébként olyan határozottnak tűnő Orbán-kormány még mindig nem alakította ki végleges álláspontját az EU-USA szabadkereskedelmi egyezménnyel kapcsolatban. Rogán Antal a kormánypárt frakcióvezetője, miután nem írta alá az LMP parlamenti vitanapot kezdeményező indítványát, hirtelen nyílt vitát szorgalmaz a TTIP-val kapcsolatban. Orbán Viktor pedig kijelentette, hogy a magyar kormány ragaszkodik „az államok szuverén igazságszolgáltatási rendszeréhez”.

Tavaly október 22.-én Szijjártó Péter még arról beszélt, hogy „elkötelezettek vagyunk a TTIP iránt”. Sőt, Wintermantel Péter külügyi államtitkár 2014 márciusában offenzív támogatásáról biztosította a TTIP-t az EU kereskedelmi minisztereinek találkozóján. Valószínű, hogy a kormány még nem döntötte el, miért cserébe, mivel szembeni visszavonulásként vagy minek a kompenzálásaként fogja majd megtámogatni a TTIP-t, népszavazás, különösebb nyílt vita, vagy a népakarat bármilyen különösebb kifejeződése nélkül. Pedig ez az egyezmény fontosabb annál, minthogy a pávatánc egyik egyszerű elemeként tekintsenek rá, hiszen a TTIP a nemzeti szuverenitást és a nemzetnek azt a jogát veszélyezteti, hogy maga gyakorolja a saját életfeltételei fölötti ellenőrzést.

Ma már aligha kétséges, hogy nem lehet a TTIP-t úgy elfogadni, hogy ne csorbuljon a nemzetállamok szuverén igazságszolgáltatási rendszere, hiszen az egyezmény leglényegesebb pontjai közé tartozik az ISDS, amely: a nemzeti igazságszolgáltatási szintről egy ellenőrizhetetlen, a multinacionális cégeknek kedvezőbb terepre, választott, vagyis magánbíróságokra bízná a jogviták eldöntését. Az ISDS célja ugyanis annak megakadályozása, hogy egy ország igazságszolgáltatásán keresztül diszkriminálhasson külföldi cégeket, ami azt jelenti, hogy a külföldi vállalatokat egyenlő szintre hozza a nemzeti kormányokkal. Ez a fajta magánbíráskodás nem példanélküli, sőt a korábbi szabadkereskedelmi egyezmények és a WTO működésének is szerves részét képezi. Pontosan ezért, mielőtt elvi vitába kezdenénk a fentiekről, vagyis arról ejtenénk szót, milyen jogon perelhet egy vállalat egy kormányt, érdemes egy pillantást vetnünk arra, milyen tanulságokat szűrhetünk le az eddigi hasonló eljárásokból.

Célszerű tehát a TTIP-hoz legjobban hasonlatos NAFTA eseteit górcső alá venni. A NAFTA 11-es fejezete, amely a konfliktusrendezésről szól, csupán a kodifikált szövege alapján, első olvasatra, semmi különösebben vállalhatatlant nem tartalmaz. Ugyanakkor pont a szövegben szereplő nehezen definiálható fogalmak és a tág értelmezési lehetőségeket magukban rejlő megfogalmazások miatt vált ez a jogszabályi fejezet a vállalatok jogait a nemzeti szuverenitással szemben igencsak engedékenyen értelmező rendelkezések szinonimájává. Ezért, ha a TTIP részei szövegszerűen elénk kerülnek majd, nem csak arra kell figyelnünk, amit a jogszabály szövegszerűen tartalmaz, hanem arra is amit nem zár ki, illetve nem tilt meg.

A NAFTA elfogadásakor politikai támogatói azt hangsúlyozták, hogy ez lesz az a kereskedelmi egyezmény, ami a lehető legzöldebb lesz, mert mindegyik résztvevő államnak meghagyja a jogát az önrendelkezése természeti erőforrási felett. Azt is állították, hogy nem csökkennek majd a tőke szabad mozgásának rovására a természetet védő előírások, egyszóval mindenki jól jár majd vele. Igazi win-win helyzetet teremtenek. Egy amerikai mondás szerint: a torta is megmarad és jól is lakunk. Több olyan eset is előfordult azonban, ami cáfolja a fenti optimista várakozásokat. A túl lazán megfogalmazott 11-es fejezetre hivatkozva multinacionális vállalatok több esetben is pereltek azért államokat, mert azok természetvédelmi szabályai gátolták, vagy nehezítették haszonszerzésüket. Érdemes jól az agyunkba vésnünk, az egyik ilyen ügyekre szakosodott sztárügyvédük szavait.

Barry Appleton, az EthylCorp ügyvédje, mondta: „Az sem számítana, ha a gyermekeknek szánt reggeli müzlikben felhasználni kívánt anyag folyékony plutónium lenne. Ha a [kanadai] kormány betilt egy anyagot, ami miatt egy USA-ból származó cég profitot veszt, akkor a NAFTA alapján az a cég kárpótlást követelhet.”

Ez több esetben meg is történt. Mindaz, ami a TTIP és a korlátlan szabad kereskedelem támogatói szerint csak a zöld fundamentalisták rémálmaiban fordul elő: vagyis, hogy egy multinacionális cég egy szuverén állam természetvédelmi szabályzata miatt, a haszonszerzéshez való jogára hivatkozva perel és nyer, többször is előfordult. Elég, ha a Metalclad Corp. v. Mexico vagy az S.D. Myers Inc. v. Canada perekre gondolunk.  Az S.D. Myers Inc. v. Canada perben a felperes egy amerikai hulladékkezelő cég volt, amely PCB hulladékkal foglalkozott. Miután nem volt elég sikeres, székhelyét az Egyesült Államokból Kanadába helyezte át. 1989-ben azonban Kanada aláírta a veszélyes hulladékok kezeléséről és szállításáról szóló Bázeli egyezményt, aminek a betartatása miatt a kanadai környezetvédelmi miniszter egy átmeneti rendeletben megtiltotta a PCB exportját. Ez sértette Meyers üzleti érdekeit, ezért az S.D. Meyers a NAFTA 11-es bekezdés egyes előírásainak megsértése miatt pert indította kanadai állam ellen. A magánbíróság úgy találta, hogy bár a kanadai kormány motivációja megfelelt a NAFTA által előírt elveknek, az átmeneti rendelkezés azonban sértette a NAFTA 1102-es pontját, így Kanadát 6 millió kanadai dollárt megfizetésére kötelezte.2005-ig 42 hasonló keresetet nyújtottak be a NAFTA-ban részt vevő három kormány ellen, ezek közül 11 zárult le, és $35 millió dollárt ítéltek meg az öt nyertes multinacionális vállaltnak.  Az Egyesült Államok eddig több mint $ 3 milliót költött a NAFTA 11-es bekezdésére hivatkozó perek jogi költségére.

Ezek a jogi eljárások arra hívják fel a figyelmünket, hogy sok esetben ütközik egymással a tőke egyre szabadabb áramlásához fűződő érdek és az egyes közösségeknek az a joga, hogy természeti értékei felett rendelkezhessen. A NAFTA megkötése idején a nehezen meghatározható fenntartható fejlődéssel kapcsolatos közbeszéd a stockholmi deklaráció  és a riói találkozó hatására épp a fénykorát élte, így e köré a fogalom köré fonták az egyezmény megkötői politikai érveiket. A NAFTA  preambuluma célként tűzte ki a fenntartható fejlődést, és Clinton elnök kezdeményezésére a három aláíró ország még egy fenntarthatósági mellékegyezményt is elfogadott.  A fenntarthatósági retorika szerves részét képezte a NAFTA elfogattatásának, és ezzel az előbb említett kibékíthetetlen ellentét elfedésére szolgált. A fenntarthatósági mellékegyezmény a természetvédelem legfontosabb kérdéseit nem érinttette, arról csak a fent említett 11-es bekezdésben volt szó. Azt a dilemmát, hogy végső soron ki mondja majd ki a döntő szót egy adott terület természeti értékeiről, az ott elő közösség, vagy az ott hasznot szerezni kívánó multinacionális vállaltok, a választott magánbíróságokra bízta. Pedig ez az egyik leginkább húsba vágó kérdés, mert végső soron az életünk minőségéről szól., amire a NAFTA-ban nem azzal kapunk ha választ ha megnézzük, mi következik az eddigi magánbírósági gyakorlatból. Noam Chomsky ezt úgy fogalmazta meg, hogy a NAFTA-ban korlátlan lehetőség van a népek azon törekevéseinek aláásására, amelyek az életminőségük megvédését célozzák.

A neoliberálisok szerint, ugyanakkor a NAFTA és a TTIP között olyan sok a különbség, hogy nem is lehet párhuzamot vonni közöttük. A NAFTA három gazdasági erejét tekintve nagyon különböző ország között jött létre, míg az EU 27 tagállama és az USA a fenti érveket megfogalmazók szerint nem különbözik lényegesen egymástól. Különös érvelés ez, ha például Magyarország és az Egyesült Államok gazdasági erejét vetjük össze. A Lengyel Külügyi Intézet, amely többször is a TTIP mellett érvelt, ugyanakkor egy „A NAFTA-tól a TTP-n át a TTIP-ig” című cikkében épp azzal érvel az egyezmény mellett, hogy rámutat, a két kereskedelmi egyezmény hasonlóságaira.

A TTIP támogatói arra is hivatkozni szoktak, hogy a NAFTA-val ellentétben, a nagy cégek az USA-EU kereskedelemben eddig is ki tudták küszöbölni a szabályozási és vámbeli különbségeket, így a megkötendő egyezmény elsősorban a kis és közepes vállalkozásokat hozza kedvező helyzetbe. Ezt cáfolja Reinhard Bütikofer, a német zöldek európai parlamenti képviselője, aki szerint az egyezmény kis és közepes vállalkozásokról szóló tervezett fejezete csupán az információcsere gyorsításához szüksége szándéknyilatkozatokat tartalmazza a jelen állás szerint, ami a képviselő szerint „nem igazán eget rengetően előnyös a kis és középvállalkozások számára.”

Vajon mire gondolhattak az egyezmény támogatói, amikor a KKV-k központi szerepéről beszélnek? Természetesen a lényeg itt is az ISDS fejezetben van, mert a KKV szempontjából az valóban újdonság lenne, ha a számukra anyagilag eddig elérhetetlen magánvád-bíróságokhoz tudnának fordulni, az állítólag csökkenő perköltségek miatt, és így „befektetéseik biztonságosabbá” válhatnak. A perköltségek csökkentését úgy kívánják elérni, hogy a szokásos három helyett mindössze egy választott bíró döntene, ahogy azt  a CETA esetében be is terjesztették. Mindez azzal a következménnyel is járhatna, hogy drámain megemelkednének a nemzetállamok ellen indított perek. Az egyetlen bíró pedig tovább növelné a visszaélések lehetőséget. Az ISDS ilyen irányú megváltoztatása, csak tovább növelné az amúgy is jelentős kockázatokat. Gus Van Harten professzor arra is figyelmeztet, hogy a választott bírók többször olyan ügyvédek közül kerülnek ki, akik amúgy, más, hasonló ügyekben visznek peres ügyeket a magánvádhatóságok elé, ami egy normálisan működő jogrendszerben összeférhetetlen lenne. Az összeférhetetlenség és a kiszolgáltatottság csak nőne, ha egy választott bíró ítélne, az eddigi három helyett, akik kölcsönösen ellenőrizték egymást.

Van Harten arra is rámutat, hogy a választott bíróságokra olyan kereskedelmi szerződések esetében játszanak fontos szerepet, ahol az egyik fél nemzeti bírósága megbízhatatlan és ezért feltételezhető, hogy a külföldi vállalkozásokat diszkriminatív módon kezeli. Ugyanakkor sem az USA sem az EU tagállamai nem minősülnek ilyeneknek, így ennek a jogintézménynek nincs jogalapja egy EU-USA szabadkereskedelmi egyezményben. Ha visszagondolunk a NAFTA –ra, illetve annak a 11.-ik bekezdésére, Kanada és az Egyesült Államok sem tűnt instabil jogrendszerrel rendelkező országoknak. Mégis a NAFTA keretében történtek azt mutatják, hogy a választott bíróságok, különösen egy nagyon általánosan megfogalmazott, tág értelmezésre lehetőséget adó egyezményi környezetben az esetek döntő többségében a vállalkozásoknak kedveznek a nemzetállamokkal és a helyi közösségekkel szemben.

A TTIP mellett érvelők közül egyesek azt állítják, hogy nincs ellentmondás az életminőség feltételeit szem előtt tartó szabályozások és a tőke egyre szabadabb áramlása között. Lesznek olyanok is, akik arra hivatkoznak majd, hogy a fenti ellentétpár megfogalmazása, csak a szabad kereskedelmet ellenző nacionalisták érdeke és AlGore–ra hivatkoznak, majd a NAFTA mellett érvelve azt állította:a „protekcionizmus csak a jóléttől véd meg minket.” Lesznek olyanok, akik szerint nemhogy csökkenni, hanem éppenséggel növekedni fognak a lehetőségek, ami jó hatással lesz majd a természetvédelmi előírásokra, vagyis az egyezmény „zöld”szempontból is jó lesz. Ezek az érvek mind ugyanígy elhangzottak a NAFTA-val kapcsolatos vitákban.

Ugyanakkor, bár az amerikaiak szerint van olyan, hogy a torta is megmarad, és meg is esszük, mi pontosan tudjuk, hogy nem marad meg a torta, ha megesszük. Nem lehet mindent egyszerre, és hogyha a tőke szabad mozgását helyezzük előtérbe, el fogjuk veszíteni az ellenőrzésünket a természetvédelmi szabályozások felett, és ezáltal nem lesz lehetőségünk, hogy életminőségünket a saját igényeinknek megfelelően alakítsuk.