A tiltakozás dinamikája

„De az alapkérdés nem ez, hanem az, lehet-e több, jobb demokráciát követelni az alapjában azért még ma is demokratikus rendben. Vagy hogy igazságos államot követelve kritikánk tárgya máris valamilyen majdnemdiktatúra lenne? A dél-európai tiltakozók, bármennyire utálják is aktuális kormányaikat, az európai politikai kultúrából saját elitjeiket nem tagadják ki. Egyébként e mozgalmak általában nem a parlamenti ellenzék eszközei.

Ma az utcai tiltakozás a világban elsősorban nem a gazdasági bénultságot támadja. A kivonulókat inkább az háborítja fel, hogy menynyi mindenkit hagynak ott a tegnapi válság színterein a kormányok mentősei. S a mozgalmakat, úgy tűnik, különösen meglepte, hogy az újabb európai gyakorlatban talán először ellátás nélkül cserbenhagytak középrétegeket is. Ez az igazi újdonság. Ma az emberek a fejlettebb térségekben azért tiltakoznak, mert úgy tapasztalják, hogy nem részei az elitek jövőképeinek, azokból valamiképpen kimaradtak. És sokakat ez meglep.

Nálunk azonban, talán a rendszerváltás első hónapjait leszámítva, tulajdonképpen senki sem hitte, hogy a lent gondjai valóban foglalkoztatják az eliteket. A veszteseket még a középrétegek is nagyobbrészt kikerülhetetlen, sajnálatos és minél gyorsabban leírandó veszteségnek tartották. A lúzerek tulajdonképpen szimulálnak, hallottuk oly sokszor. A haladó elitek a lemaradókat megújulásra, önmaguk átnevelésére biztatták. Arra, hogy ne az »állam segítségével akarjanak boldogulni«. Így legalább azóta sem lepődik meg senki, ha látja, tartósan leírták. Csalódottságról szó sincs. De akkor miért ragaszkodjanak könnybe lábadt szemmel ’89 pártjainak s valamikori vezetőinek emlékéhez?”