Cement

„A lojalitás olvad: belső viták, kaotikus döntéshozatal, csökkenő népszerűség, összezavarodott párt. Nem egy ellenzéki lap írja ezt, hanem a hatalom-, de nem feltétlen kormánypárti Heti Válasz, amelyben az okokat kutatva »egy sokat látott parlamenti képviselő« azt mondja: »Ezt a pártot 1988-as alapításától kezdve a kommunista, később a posztkommunista elitek elleni harc cementezte össze. Mindig azt éreztük, ha nem tartunk össze, visszajönnek és kicsinálnak minket. Tavaly őszre kiderült, hogy – régi formájukban legalább is biztosan – nem jönnek vissza. Szokatlan érzés az üres csatamezőn ellenfél után kutatni«. Ez a rendszer lényege: mert arra sohasem kaptunk választ, hogy ha a kommunisták kísértete nem, akkor mi más tarthatná egyben ezt az egész hatalmi piramist, s a kormányfő reményei szerint az országot. Most látható csupaszon, hogy a Fidesz tavaly háromszor is túlgyőzte magát. Annyira, hogy nemcsak ellenfeleit gyűrte le, hanem önmagát is földre vitte. Kiirtotta ellenségét, a lézengő baloldali maradék meg bevonult az alaptörvény árnyéka alá a megbecstelenített parlamentbe, amivel mellbe is döfte önmagát, mert elvesztette az utcát. Ám a Fidesznek sem maradt senki, akivel, ha akarna is, kiegyezhetne. Innentől az ötpárti találkozások nemzeti minimuma érdektelen tragikomédia.

Az egypárti rendszerek zavara érte el a Fideszt is. Bánatos öregemberek legyintve emlékezhetnek arra, amikor versenytárs híján az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt az ébredező pluralizmust érzékelve kínjában azt találta ki, hogy önnön ellenzékének kell lennie. Mondta ezt az a párt, amely – bolseviki mutáns lévén – nem ismert súlyosabb bűnt, mint a frakciózást. Ezért is volt-van az, hogy az MSZP kisminkelt frakciók, »platformok« szövetsége lett, amivel nem is lenne baj, ha nem ez volna az egyetlen érv a párt demokráciája mellett, ha nem hamvadt volna el az áramlatok közös világnézete. Ott is a cement.”