Némán rajzolt szavak

„Azon pedig pláne nem fogom túltenni magam, hogy azok, akik néhány éve még cenzúrát követeltek a demokrácia nevében, most sikítva óbégatnak a szabadságért. Akik pedig cenzoroknak kiáltották ki az előbbieket, most azon nyámmognak, hogy talán nem kellene provokálni. S teszik mindezt a saját szellemi korlátaikon belül, a maguk világához igazítva a történteket, holott nyilvánvalóan fingjuk sincs arról, mit képvisel a Charlie Hebdo. Hogy a címlapjukon nem csak a muszlimokat karikírozták, de ugyanúgy cinkelték a zsidókat és ugyanígy a keresztényeket. Miért? Csak! Mert lehet. Mert ez Európa.

Most azonban azt olvasom, hogy nem kellett volna provokálni. Persze. De tegyünk tisztába valamit: egy dolog, hogy nem sértegetek valakiket fölöslegesen; és más kérdés, hogy erre mindaddig lehetőség kell adni, ameddig az nem buzdít nyílt erőszakra, vagy mások elnyomására – függetlenül attól, hogy egy retardált kommunistáról, vagy egy csökött agyú náciról beszélünk. És egészen más, ha valakit az egyébként lehetségesen bántó, de szabad véleményéért lemészárolnak, mint egy barmot.

Nekem azonban a szemforgatással és a jellemtelen következetlenséggel végletesen tele van a faszom. Végletesen elkeserít, és rettentő szomorúan tekintek a jövő ezen szakaszára, mert bár fogalmam nincs, mekkora vihar fog kerekedni belőle, azt már most biztosan érzem, hogy rohadt csípős a szél, ami e vihar előtt kavarog.

Viszont az is biztos, hogy innentől semmi nem lesz ugyanaz. Akár kimondjuk hangosan, akár némán tartjuk magunkban.”