Szigszám

„Úgy képzelem, hogy egy normális országban az ember nem tudja fejből a személyiigazolvány-számát.

Egyrészről ádegy semmilyen négyjegyűnél hosszabb számot nem jegyez meg az ember 2014-ben. Arra ott vannak a gépek. Ha egyszer a Google meg az ájfón is tudja tárolni az adatot, akkor minek használni a drága biomemóriát?! A saját telefonszámomat sem tudom megjegyezni, pedig másfél éve van új mobilom; addig megy csak, hogy nulla-hat-hetvennégy… Az otthonimat meg nyolc éve nem tudom, pedig csak hatjegyű. (Persze az otthoni, drótos telefon sem normális dolog 2014-ben, én szinte személyes sértésnek veszem, ha megcsördül. Mintha betörtek volna a lakásomba, olyan. Ha anyám hív, akkor is.) De mondom, minek is bármilyen telefonszámot megjegyezni? Az nem volt normális dolog, hogy hét-/nyolc-/ kilencjegyű számokkal azonosítgattuk egymást.

Másrészről ádkettő a személyigazolványnál undorítóbb dolgot (tárgyat, fogalmat, szót) el nem tudok képzelni. (...)

A rendszerváltás után pár évre el is felejtettem ezt a kis undormányt. De ma azt veszem észre, hogy mindennap háromszor-négyszer kell elővennem. Gyakrabban, mint a bankkártyámat. Szigszám kell, hogy a postástól átvehessem a saját egyfős cégemnek érkező hivatalos iratot (ha a postára kell bemenni, akkor még cégkivonat, aláírási címpéldány, pirburg, párkáp), szigszám, ha mobilt veszek, fölírják a számot a portán, ha bemegyek tárgyalni a szigorúan őrzött, menő irodaépületbe, és szinte mindennap jön valamilyen hatóság, szolgáltató, vállalkozás, amely adatot akar egyeztetni velem.

Ez a kedvencem. (Huszonöt évnyi folyamatos bürokráciacsökkentés után.) Hogy mindig mindenki adatokat és újabb adatokat akar, miközben mindene megvan rólam, évek óta vagyunk üzleti/hivatalos kapcsolatban, harmincszor fölírták már az egész életemet. Jön a biztosító, a hitelező bank, a számlavezető bank, a gázművek, a telkó, tébé, kábé, űemká, hákáeszcsépéeszvé, küldi az ívet: szülhely, szigszám. Őrület.”