A baloldali sajtó ismét kiforgatta Orbán Viktor szavait
A HVG, a Telex és a 444.hu is „lehagyta” a miniszterelnök gondolatmenetének a végét.
Ha eltekintünk attól, hogy vajon Putyint vagy Orbánt billogozta-e meg John McCain szenátor a „neofasiszta diktátor” minősítéssel, a veterán politikus szenvedélyes – és tárgyában eredménytelen – megszólalása szolgált néhány érdekességgel.
„Voltak ugyan Budapesten hiperaktív nagykövetek – például Mark Palmer, de néhány elődje is –, de ez akkor volt, amikor Magyarország (a Kádáré) kiemelt érdeklődési területnek számított. Azóta leértékelődött. Betagozódott a NATO-ba, egy lett a sok közül, és mint a sokak egyike, sok bajt nem csinált.
Engem az ragadott meg McCain szózatában, hogy ő felértékelt minket. Kábé úgy beszélt Orbánról, mint egy fertőzésről, egy ragályról, amelyik – lévén NATO-tagról szó – terjeszkedéssel fenyeget. Innen nézve kristálytiszta az, amit előadott. Ilyen helyre profi, sőt szuperprofi való, nem egy szappanopera-producer, »noha a magyarok szeretik a tévét« (kegyetlen irónia).
McCain drámai hangon sürgette szenátor-társait, hogy ne szavazzák meg Colleen Bellt. Persze megszavazták, mert arrafelé is úgy mennek a dolgok, mint az unióban: a két nagy párt eleve „»levajazza« a döntést – ez a tied, ez az enyém, ha nem szavazod meg az enyémet, én nem szavazom meg a tiedet. Juncker és sok EU-biztos (közöttük Navracsics) is simán elbukhatott volna, ha nincs előzetes alku. De van, és ez nem is föltétlenül amerikai találmány. A kétpárti osztrákok például évtizedek óta lezserül osztozkodnak az ilyen-olyan posztokon, és a kisebb szünetek dacára nem mentek tönkre. Neked is, nekem is, te is jól jársz, én is. Colleen Bell ennek a paradigmának köszönheti, hogy Budapestre jöhet, és tetszés szerint költheti a sok-sok pénzét partikra, vacsorákra, ebédekre, rendezvényekre, mert bármilyen kínos is ez, »munkáltatói« az ilyesmit nem finanszírozzák. Biztosan lehetett volna alkalmasabb embert is találni budapesti nagykövetnek, de olyat kevésbé, aki kirázza a zsebéből ennek a nem épp olcsó állásnak a költségeit. Én még szegény amerikait nem láttam a Zugligeti úti rezidencián, és mind közül a legszórakoztatóbb George Bush idős nagybátyja volt, akinek volt szerencsém asztaltársa lenni egy vacsorán, és (újoncként) egyetlen dolog érdekelte: hova, melyik étterembe érdemes menni errefelé? Egyetlen politikai kérdése sem volt – legalábbis hozzám.”