Milán

„Milán volt az az ember, akit a békemenetes bácsi sósavval fenyegetett, lökdösött a Fidesz-székház jelképes elfoglalásakor, és ezt ő nyugodtan tűrte. És legutóbb, amikor a tüntetők monitorokkal dobálták a székházat, azért mászott fel az erkélyre, hogy csitítsa őket. Majd a rendőrség lecsukta rongálásért, napokig benntartotta, annak ellenére, hogy a bizonyítékok pont hogy a vád ellenkezőjét támasztották alá. Minden ilyet szelíd türelemmel viselt.

Nem ő az egyetlen, akiben a depresszió bújik meg a tenniakarás, az elszántság és a sugárzó derű mögött. Mert nem csak elszántsága, kompromisszumokat nem ismerő igazságérzete miatt volt jó a közelébe lenni, hanem barátságos derűje, a belőle áradó szeretet miatt is.

Ennek most vége.

Nehéz ilyenkor okosnak lenni. Talán nem is kell.

Két tanulság azért látszik: figyeljünk jobban oda egymásra. Kevesen vagyunk és sok a baj, és egyre több ok a kétségbeesésre. Öleljük meg egymást, ha találkozunk.

A másik az, hogy ne szidjuk a melegeket és ne hagyjuk szidni őket. A melegek körében sokkal nagyobb az öngyilkosok aránya, egészen pontosan azért, mert egész fiatal koruktól szembesülnek azzal, hogy a társadalom egy jelentős része szalonképesen vagy gátlástalanul, de valamiért utálja őket. Milán, amióta ismerem, békében élt saját melegségével, de nem tudom, hogy mi mindenen ment keresztül korábban, és kizárt dolog, hogy akik »buziznak« az utcán, a munkahelyen, a családi asztalnál, azoknak ne lenne felelőssége abban, hogy jóval több meleg lesz öngyilkos.”