Az ellopott forradalom

„Egy év múltán már egyértelmű, hogy a történtek legnagyobb vesztesei maguk az ukránok. Azok, akik jóhiszeműen és dühösen csak az elégedetlenségüket akarták valahogy kifejezni. Még jó két hónap múltán is azt hihették, hogy forradalmat csinálnak, pedig akkor már végképp nem róluk szólt a Majdan. Rá egy hónapra pedig lángokban állt az ország. Mára többen haltak meg, mint ahányan egy éve kint voltak a Függetlenség terén. Az otthonukat elhagyni kényszerülők száma jóval túl van a millión, a hrivnya elértéktelenedik, Ukrajna a gazdasági és pénzügyi csőd szélén egyensúlyoz, s még a szabad kereskedelmi megállapodás érvénybe léptetését is elhalasztották egy évvel. Eközben az oligarchák újraosztották a szerepeket, a korábban leszerepelt politikusok visszatértek a hatalom csúcsaira, kiegészülve a képviselői mandátumot vérben és vad jelszavakat harsogva megszolgálókkal.

Azt hinné az ember, hogy ennyi szenvedés után az ukránoknak már aligha van kedvük ünnepelni. Ehelyett ismét tele a Majdan, a tömeg élteti a régi-új elitet, valamint a »nagy testvér« képviseletében a babérokat learatni érkezett Joe Bident, s már a NATO-tagságról álmodozva rohan tovább a szakadékba. Eszébe sem jut, hogy ez az álom az eddigieknél is véresebb. A szónokok a szláv testvért démonizálva a függetlenség visszaszerzéséről beszélnek, arról mélyen hallgatva, hogy az ország három lehetőség, a szétesés, a katonai diktatúra és a külső protekturátus közül választhat. Samuel Huntington eközben az égi magasságokból elégedetten konstatálja, hogy mindezt ő már jó előre megmondta.”