Megadja Gábor: Nálunk a kommunizmus, nyugaton a modernség intézte el a hagyományt

Egy esszékötetről beszélünk, nem egységes monográfiáról. Eleinte olyasmi címre gondoltam, hogy Totális utópia. De az utópia, amiről írok, nem totális, „pusztán” uralkodó pozícióban van: azaz, ma a nyugati világban egy hallgatólagos utópisztikus gondolkodás élvez hegemóniát. Fontos, hogy hallgatólagos utópiáról beszélek: sokszor ezen gondolkodás képviselői sem mondanák a saját gondolkodásukat utópikusnak. Ilyen volt egyébként Marx, aki nem utópikusnak, hanem tudományosnak tekintette a saját elméletét. Mindenesetre e gondolkodás hívei olyan elvárásokat támasztanak a politikai renddel szemben, amelyeknek az előfeltevései utópikusak. 

 

 

Azt, hogy abszolút és feltétlen kritériumokat támasztanak egy feltételes, tökéletlen politikai renddel szemben. Az utópikus gondolkodás végső soron arra vezethető vissza, hogy implicit vagy explicit módon tagadjuk az ember és az emberi rend tökéletlenségének tételét. Így aztán folyamatosan utópisztikus kívánalmakat támasztanak bármely létező politikai renddel szemben. Mindennek persze számos variánsa, irányzata van. De egy konkrét elem például az az előfeltevés a nyugati világban, miszerint a politikai intézkedések csak akkor jók, ha azzal mindenki egyetért: ez a faltól falig érő konszenzus igénye. Egy adott politikai renddel szemben persze egyszerre több feltételnek is teljesülnie kellene: senki nem tagadja, én sem, hogy egyszerre kell békének, rendnek és szabadságnak lennie egy jó rendben, ezek jogosan számon kérhető elvárások. De az már utópikus gondolkodásra vall, amikor valaki ezeket hézagmentesen egymáshoz illeszthetőnek tartja, mintha minden elvárás egyszerre, teljes mértékben teljesülni tudna.

 

 

Azaz a forradalmi beszédmódot evolúciósra cserélték, de ha megnézzük a kívánalmaikat, a végcél ugyanaz maradt, még ha nem annyira egyértelműen fogalmazzák is meg. Minden gnosztikus politikának két komponense lehet, amelyek nem feltétlenül járnak együtt: egy teleológiai, amikor nem világos a végcél, csak a haladás; és egy axiológiai, amikor a végcél egyértelmű, de a haladási irány nem feltétlenül világos. A „reformista” progresszió inkább az előbbit képviseli, ezért formálisan „konzervatívnak” is nevezhető. 

 

 

1968 képviselői, mint Daniel Cohn-Bendit, kiöregedtek és konformizálódtak, teljes beépültek a status quóba. Azt védelmezik, a régi lázadó szellem már egyáltalán nincs bennük. Persze ennek részben oka, hogy a ’68-as ideológia is a status quo része lett. 

 

 

Ott abszolút érvényesül. A slágertémák az emberi jogi kérdések, a gender, az esélyegyenlőség – ezek alapvetően forradalmi, fundamentalista irányzatok, csak épp a róluk szóló disputák kényelmes egyetemi termekben folynak. De vannak országok, ahol ezen ideológiák elemeit néha törvényi rangra is emelik. 

 

Milyen szellemi állapotban van az európai baloldal és a jobboldal?

 

Ha az összeurópai politikára gondolunk, mondjuk az Európai Parlamentre, akkor ott nem sok különbség van jobb- és baloldal között. Nem látok radikális egymásnak feszülést, inkább csak apróságokban, jobbára tessék-lássék eltérések vannak. Ezek a hölgyek és urak a status quo hívei, akár a jobb-, akár a baloldalon vannak. Ez persze roppant kényelmes és kifizetődő, szellemi értelemben viszont nem feltétlenül előnyös. Amit az Európai Unió vitáiban, politikájában látunk, az szellemi sivatag, tömeges gondolattalanság. Persze hivatalnokokról, politikusokról beszélünk, nyilván nem akadémiai okfejtéseket kell elvárnunk tőlük. Itthon is szoktuk hallani ezeket a vitákat, dogmák mentén mérik össze, kinek nagyobb a demokráciája. Ez teljes kiüresedésre utal. Ennél nagyobb gond azonban, hogy a dogmatikus viták elhomályosítják a valódi problémákat, és ezekről kevesebb szó esik. 

 

 

Amerika izgalmasabb hely ebből a szempontból, ott például léteznek az erkölcsi törésvonalak demokraták és republikánusok között, ahogy a gazdaságiak is. Ott valamivel nagyobb különbség van jobb- és baloldal között, még akkor is, ha alapvető dolgokban egyetértenek. Ettől függetlenül azonban komoly gazdasági és erkölcsi vitáik vannak, és ezek nagyjából rögzültek is. Mindkét tábor eléggé ideologikus, a republikánusokra sem jellemző valamiféle pragmatikus tory gondolkodás – már csak történeti okokból sem lehetne.  

 

 

Szellemi áramlatokban tőlünk nyugatra abszolút a baloldal dominál. A nagy egyetemek egyértelműen balosak, már ha a humán tudományokat vesszük. A reakciós gondolkodás még Amerikában is inkább a kis egyetemekre szorult vissza, és persze van egy-két kakukktojás professzor, például Harvey Mansfield a Harvardon. 

 

 

A civilizált emberi viszonyokhoz hozzátartozik, hogy a politikai egyet nem értésnek nem kell feltétlenül meghatároznia a személyes viszonyokat. Nem tudom, jó-e neki ott, de gondolom, igen. A Harvard professzorának lenni nem olyan rossz ómen. Ha valaki a kollégám, és nem értünk egyet politikailag, akár még jóban is lehetünk. Amikor egyébként egy balos csapat nekimegy egy jobbosnak, és nem a gondolatait, tételeit támadják nyilvánosan, hanem a személyét próbálják diszkreditálni – ez általában a rasszistázásban, antiszemitázásban merül ki –, az inkább a támadók emberi minőségét mutatja. Az nem politikai vagy ideológiai kérdés. 

 

 

Talán mivel mi a periférián vagyunk, nálunk kiegyensúlyozottabb a helyzet. A maga módján még mindig domináns a baloldali gondolkodás. Van egy egyetem, ami igazából nem is magyar, hanem tényleg közép-európai, annak egyértelmű az ideológiai irányvonala. De több egyetemen megoszlik a különféle világnézetűek aránya, és nem szokták elvágni egymás torkát.  Talán Magyarországon kicsit szabadabb is a gondolkodás, mint Nyugat-Európában: szabadabban ki lehet mondani kellemetlen dolgokat. De, még egyszer, ez részben valószínűleg a periferiális státuszunkból fakad. 

 

 

Az „illiberalizmusról” már konferenciát is rendeznek idehaza. Szerintem viszont az emberek nem gondolkodnak ilyen ideológiai kategóriákban. Ezzel az „illiberális” kifejezéssel kapcsolatban az egyetlen megdöbbentő dolog az volt, hogy egy miniszterelnök emlegette. Az előző években Orbán kijelentéseinél sokkal súlyosabb kritikákat olvastam a liberális demokráciáról. Az „illiberális demokrácia” azokhoz képest gyenge kezdés. Igaz, ezek obskúrus bölcsészek művei voltak, nem országot vezető politikusok megfejtései. Orbán dogmát sértett. Az európai progresszív politika kudarca sem ideológiai okokra vezethető vissza, hanem arra, hogy a liberális dogmák szembetalálkoztak a valósággal, és a kettő nem volt egymással kibékíthető. Folyamatosan azt hallották az emberek, hogy mindenkit be kell fogadni, mindenki egyenlő, el kell fogadni minden más életformát, majd azt látták, hogy becsületgyilkosságokat követnek el, városrészeket gyújtanak fel, be akarják vezetni a saríát vagy szoknyát akarnak adni a kisfiukra. És erre nem valamiféle ideológiából kölcsönzött választ adtak, hanem egyszerűen azt mondták, hogy bocsánat, ez fenyegeti a megszokott életmódunkat – ez pedig tipikus reakciós hozzáállás. Nem vezették le maguknak előre, hogy mennyire jó mondjuk a brit politikai berendezkedés, hanem egyszerűen rádöbbentek, hogy fontos nekik, amikor azt megtámadták. Hogy a pc ideológia nem kompatibilis a valósággal, ezt már korábban is sokan mondták, csak őket vészmadaraknak tekintették.  

 

 

Nem lesz minden létező jelenség automatikusan hagyomány. Lehet káros örökség is. Azok, akik bírálják ezt a hegemón utópiát, azoknak rendelkezésére áll egy 2500 éves hagyomány, aminek rengeteg eleme van. A konszenzuskényszer például könnyen kivédhető a szkeptikus gondolkodás érveivel. Ma az utópikus status quo megkérdőjelezői tűnnek radikálisnak, és mivel nem köti őket a status quo, ezért bizonyos értelemben szabadabbak is. 

 

 

Az általam használt hagyomány-fogalom egy politikai-erkölcsi kategória, és a reformáció idején, a katolikusoknak a protestánsokkal folytatott vitájában értékelődött föl. Én egy gyakorlatias hagyományfogalmat részesítek előnyben, ami azt jelenti, hogy ami hosszú ideje működik, az valószínűleg jó: a bevált gyakorlatokat lehet hagyománynak tekinteni. A mai utópisztikus gondolkodással szemben nyugodtan felvethető, hogy az bizony nem vált be. Nem működőképes, folyamatosan feszültségeket generál, nem a fontos problémákkal foglalkozik. Miközben a gender-jogok kiterjesztéséről értekezik, aközben egyes európai országokban a fiatalok több mint 40, sokszor 50 százaléka munkanélküli. Szerintem nyugodtan lehet a hagyományos életmódokat előnyben részesíteni és azok mellett érvelni. Ha valami működik háromszáz évig, persze nem feltétlen problémamentesen, ugyanakkor többé-kevésbé rendben van, akkor az vállalható. Az 1945 utáni liberális politika viszont láthatóan nem működőképes. 

 

 

Ha valami „rossz hagyomány”, akkor lehet, hogy nem is hagyomány. Az idézett normatív kijelentés a hagyományról eléggé racionalista ízű: mintha egy íróasztal mögött ülő ember meg tudná ítélni, hogy egy hagyomány jó vagy rossz. Ezzel szemben azt, hogy valami jó vagy rossz, az emberek mégiscsak közösen döntik el. Ha hagyomány nem egy emberen múlik és roppant mód inkonzisztens, nem lehet beépíteni valamiféle logikai keretbe. Ahogy az életünk is tele van ellentmondásokkal, amelyekkel együtt tudunk élni, úgy a hagyomány is tele van feszültségekkel és ellentmondásokkal, mégis működik. 

 

 

Lehet ezt mondani, a hagyomány egy eléggé „toleráns” műfaj: tényleg sok minden belefér – sok minden meg nem fér bele. Amikor feltesszük a kérdést, hogy mi a jó és mi a rossz hagyomány, vagy, hogy minden belefér-e vagy mi fér bele; amögött tényleg egy olyan szemlélet rejlik, mintha egy külső szemlélő valóban el tudná bírálni a hagyományt vagy egyes hagyományokat. De nincs külső pozíció: aki benne él valamiben, az nem objektív kívülálló, kívülről meg minek szól bele valaki? Mondhatom Magyarországról, hogy mondjuk az angolszász hagyomány rossz, de ez akadémiai szőrszálhasogatás, és pont a leginkább prosperáló és szabadságot biztosító angolszász világ a leginkább hagyományelvű. Minden nézőpont elfogult, mindegyiknek vannak hallgatólagos előfeltevései. 

 

 

Ezt sokan megjegyzik, és nem is állítom, hogy nincs kapcsolódási pont. Edmund Burke, akire sokan a konzervatív irányzatot vissza szokták vezetni, bírálta az ideológiákat és nagyon is pragmatikusan állt hozzá a politikához. A Töprengések utolsó lapjain olvasható hajó-metafora erre vonatkozik: egyszer ezt mondom, másszor azt, a lényeg, hogy egyensúlyban maradjon a hajó. Ideologikus szempontból ez elfogadhatatlan: már akkor is azzal vádolták az őt követő konzervatívokat, hogy nincsenek elveik, nincsenek kitűzött bójáik. Annyiban viszont nem posztmodern ez a hagyományelvűség, hogy – John Kekessel szólva – nem monista és nem is relativista, hanem pluralista. Vannak dolgok, amikhez ragaszkodik. A posztmodern egyetért abban a konzervatívokkal, hogy a felvilágosodás világának és a racionalizmusnak annyi, de a posztmodern szerint az azt megelőző világnak is annyi. És ebben már nem értenek vele egyet azok, akik a hagyományt képviselik. A posztmodern nem csak a felvilágosodást veti el, de a hagyományt is.

 

 

De, visszalőhetnek, és ez meg is jelenik a pragmatikus politikai gyakorlatban. Magyarországon is hiába van az alaptörvényben az, ami, ettől még lehetséges az abortusz. Ez a politikusok gyakorlati megfontolásának a kérdése. Ugyanígy lehet gyakorlati megfontolás egy politikus részéről, hogy mégiscsak fenntart egy hatalmas, újraelosztó államot azért, mert máshogy nem tudja megtartani a támogatását, pedig amúgy ellenezné azt. Ez már a demokratikus politika problémáihoz vezet el minket: nyilván az a népszerűbb, ami könnyebbséget ígér. Ugyanez igaz az abortuszra is. Sokszor konzervatív politikusok is szemet hunynak ilyen dolgok felett a politikai érdek miatt, és sok mindenben engedni kényszerülnek. De ez bármikor visszafordulhat. A liberálisok a nagy felszabadító folyamat fontos állomásainak tartják az emberi jogi politika lépéseit, de abban nincs igazuk, hogy ezek ne lennének visszafordíthatók, ugyanis a történelemnek nincs meghatározott iránya. 

 

 

Persze, mert a demokratikus politikában nem szívesen mennek szembe a nép kényelmi igényeivel. A megfejtés ennyi, nincs emögött mélyen meghatározó ideológiai megfontolás vagy bármiféle szükségszerűség. Máshogy néz ki mindez például egyes amerikai déli államokban, ahol jellemzően esélytelen volna az abortusz vagy a homoszexuálisok házasságának legalizálása. Mindez erősen függ attól, hogy egy választói tömeg milyen erkölcsökhöz igazodik. Magyarországon az abortusz kérdését elég könnyelműen kezeljük, de a melegházasság kérdésében például elutasítóak a magyarok. 

 

 

Majdnem, csak a jóléti állam hosszú távon fenntarthatatlan. Hiába szolgálja a sokaság kényelmét, előbb-utóbb össze fog omlani, nem lehet fenntartani pusztán politikai akarattal. Ha ehhez vesszük mondjuk még a demográfiai válságot, akkor még nyilvánvalóbbá válik a kép. Nem tartható fenn, hogy kétmillió ember tart el nyolcmilliót. 

 

 

A mai demokratikus rendben nem lehetséges érvényt szerezni a „hagyjuk békén az embereket” felfogásának, mivel az emberek nem akarják, hogy békén hagyják őket, még akkor sem, ha az ellenkezőjét mondják. Persze ez így elég általános kijelentés, és minden egyes ügynél külön is meg lehetne ezt vizsgálni az igazságtartalmát. A dohányzás kérdésébe például szerintem teljesen felesleges volt állami akarattal belerondítani. Ugyanakkor rengeteg területen várjuk az államtól a megoldást, így nem tud az állam nem beavatkozni. Persze apróbb változtatásokra van lehetőség, vissza lehet nyesni a szociális kiadásokat, de olyan autochton változás nem lesz, hogy mindenki hirtelen vállalkozni kezd és az állam semmibe nem szól bele. Lassan persze lebontható a jóléti állam, de hogy egyik napról a másikra bekövetkezne ez és egyfajta libertárius paradicsom alakulna ki, az utópikus elvárás. Semmi sem úgy működik ma Európában, ami megfelelne egy ilyen libertárius vágyképnek. Nincsenek meg az előfeltételei. Ugyanez igaz persze valamiféle álmodozó, reakciós utópiára is. 

 

Oké, akkor konkrétabban kérdezem: a „hagyjuk békén az embereket” ma a progresszív jogkiterjesztő politika jelszava. Hagyjuk, hadd házasodhassanak a melegek, például. Ezzel szemben a konzervatívok úgymond rá akarják erőltetni a saját normatív felfogásukat másokra. 

 

Csak ehhez meg kell változtatni egy rakat törvényt, a házasságkötési gyakorlatot, akár az egyházak gyakorlatát is; és annyi területen kell belenyúlni az állam működésébe és az emberek életébe, hogy ehhez képest semmi az, amikor a jobboldaliak lassítani akarnak. Folyamatosan botrányok vannak Amerikában és Kanadában abból, hogy vannak emberi jogi hatóságok, és ha egy kis családi cukrászda nem süt tortát melegesküvőre, akkor megbüntetik, esetleg elküldik még az üzemeltetőket egy érzékenyítő toleranciatréningre is. 

 

 

Szinte mindig együtt jár vele: Pont azért, mert az embereknek van egy bevált gyakorlatuk, megszokott megoldásuk egy kérdésre; és hogy a jogkiterjesztéseknek értelme legyen és elfogadja őket a társadalom, ahhoz muszáj ilyen módon vegzálni az embereket. A jogkiterjesztés haladó politikája nem tud nem beavatkozó lenni, mert legtöbbször ütközik a már bevált gyakorlattal. 

 

 

Ezzel a felfogással az a baj, hogy úgy képzeli el a hagyományt, mint ha az valami tömb vagy valami vonal lenne, ami megszakadt és megszűnt 1944-ben. Persze, hogy az időben nem tudunk ugrálni, így visszatérni sem tudunk hozzá 1990 után. A visszaugrás valóban nem lehetséges. Csakhogy a hagyomány forrásai megvannak. Számos helyen megmaradtak a hagyományok, hagyományos felfogások még a totalitárius diktatúra alatt is, például a családokban, a könyvtárakban. Édesanyám kettős nevelést kapott, ami jellemző volt a Rákosi- és Kádár-korszakban: mást mondtak, olvastak otthon neki a történelemről, mint az iskolában. Egyfajta búvópatakként fennmaradt a hagyomány, töredékeiben megvan, és ez jól megmutatkozik abban is, hogy 1990 után felszínre bukkantak ezek a gondolkodási módok. Nem csak arra gondolok, hogy egy jobboldali párt nyerte meg a választásokat, hanem arra, hogy a hagyományos gondolkodásmód egyszerűen nem szűnt meg.

 

 

Nem találunk fel semmit, csak visszanyúlunk ahhoz, ami volt, amit esetleg elfelejtettünk. Ne gondoljuk, hogy a hagyomány recepteket tartalmaz, amelyek input-output módon aktualizálhatók. Voegelin egyik könyvének címe az, hogy Anamnesis: minden tudás valójában visszaemlékezés. Szerintem nekünk is erre van szükségünk, ez pedig nem feltalálás. Egyébként a felvetett problémával a nyugat is küzd: amit nálunk a kommunizmus csinált, azt nyugaton a modernség intézte el kétszáz év alatt, nem feltétlenül totalitárius módszerekkel. 

 

 

A kisebbségi jogok nem feltétlen egyetemes emberi jogokból levezetett valamik. Nagyon is konkrét dolgokra utalnak: hogy a magyaroknak legyen lehetőségük magyarul beszélni, legyen kulturális autonómiájuk, esetleg területi autonómiájuk. A hivatkozás utalhat akár a történelemre is. Nem kellenek ehhez feltétlen egyetemes emberi jogok, elég a demokrácia sokat hangoztatott önrendelkezési kívánalma is. Nem szükséges mindent univerzalisztikusan megfogalmazni. Ha Kovászna megyében az emberek 95 százaléka saját önkormányzatot, magyar iskolát akar, akkor miért akadályozza ezt meg bárki? A huszadik század egyik alapelvét, az önrendelkezést számos csoportnak nem engedik megvalósítani. Miért? Ez nem feltétlenül emberi jogi kérdés. 

 

 

Ott nem jogokat kell védeni, hanem embereket. Az emberi jogokkal az az egyik baj, hogy szörnyen inflálódnak. Van két felfogása ennek az iskolának: az egyik a hagyományos angolszász, ami az egyéneket és közösségeket akarja megvédeni a hatalomtól; a másik a jogkiterjesztő, ami a hatalmat akarja felhasználni arra, hogy üdvözítse, boldogítsa az embereket. Az első számomra nagyjából elfogadható, a második nem. Szerintem abszurd, amikor emberi jogok védelméről beszélnek ott, ahol ezreket mészárolnak le. Ott nem emberi jogok sérültek, hanem levágták emberek fejét. Azért mondom, hogy inflálódnak az emberi jogok, mert az emberi jogok sérelme ma már az is, ha valakit bármilyen módon – főként valamilyen identitásában – megsértesz; meg az is, ha levágják valakinek a fejét. Ha így van, akkor viszont az emberi jogok semmit sem jelentenek. Nincs értelme ilyenekről beszélni. 

 

 

Ezt a szkeptikus hozzáállást a katolikusok élesztették fel, ők vették elő a szkeptikus érveket, amikor a protestánsok racionalizmusa ellen érveltek. Leginkább a jezsuitákra gondolok, de például Montaigne is ilyen szkeptikus katolikus. 

 

 

Az értelmiségi szociológiai definíciója szerint mindenki értelmiségi, akinek van diplomája – így az orvos is, mégsem rá szoktunk gondolni, amikor értelmiségiekről beszélünk. Az értelmiséginek van egy normatív felfogása is, amit elsősorban az orosz intellygentsiára értettek. Amikor értelmiségiekről beszélnek a reakciósok, akkor a politikát befolyásolni, annak irányt szabni akaró figurákra gondolnak, illetve – ahogy Hayek fogalmazott – „az eszmék másodkézből vett közvetítőire”. Ők egy Nagy Terv, egy bizonyos társadalmi berendezkedés híveiként akarják befolyásolni a politikát. Ez egészen kiválóan megmutatkozott a minap Konrád György Népszabadságban megjelent interjújában: a locus classicusa ennek az értelmiségi gondolkodásnak. Önmagát tévedhetetlennek hiszi, pontosan ismeri az irányokat, tanácsokat ad a politikai cselekvésre vonatkozóan, de ő persze nem akar cselekedni. Ez egy felelőtlen szerepkör. Én ezért sokkal nagyobbra értékelem minden hibájuk és vétkük ellenére a politikusokat, mert ők legalább vásárra viszik a bőrüket. Ők azt mondják: ezt és ezt akarjuk megcsinálni, kérjük a támogatást. Az értelmiségi meg azt mondja: ezt kell csinálni, csináljátok meg! Ha meg nem csinálják meg helyette, akkor fel van háborodva és elégedetlen a világgal. Az értelmiségi alapélménye az, amit Hegel boldogtalan tudatnak nevezett, a világgal szembeni oktalan harag. A világ nem úgy néz ki, ahogy az elképzelt világ az értelmiségi fejében, ezért haragszik a világra, az emberekre. 

 

 

Óva intenék minden politikust attól, hogy eszmetörténészek, történészek, szociológusok tanácsait fogadják meg!

 

 

Így van, ennek nincs önmagán túli célja. Szerintem nem is írtam le olyat, hogy bármiféle politikai irányvonalat befolyásolni akarnék.

 

 

Nem. Más dolog az, hogy valaki reflexiókat írogat akár politikáról is, és az, hogy aktorként vesz részt politikai cselekvésben. Nem szerencsés ezeket összekeverni. Nem is beszélve arról, hogy egészen más habitust, gyakorlatot kíván a politikai cselekvés, mint az, hogy valaki gondolkodik erről. Jobb, ha a politikusok a maguk feje után mennek, mint ha értelmiségieket kérdezgetnek. 

 

 

Dehogynem, például óhatatlanul is megsérthetnek egy csomó embert. Charles Gati személyes sértettségből vezeti az Orbán elleni keresztes hadjáratát. A tinilányok után a második két legsértődékenyebb emberfajta az értelmiségi és a politikus. Ha pedig a felsőoktatásra gondolsz, akkor ott tényleg nem sikerült javulást elérni. Persze egy politikusnak, ha bölcsen akar cselekedni, meg kell hallgatnia különféle véleményeket. Részben biztos azért hátrált meg a Fidesz a netadó ügyében, mert látták, hogy sok ember ezt nem akarja. Jól mutatott a tüntetés, ugyanakkor számszerűleg nem akkora egy tüntetés tömege, hogy ne lehetne vele szembemenni, mégse mentek vele szembe. A politikusnak beszélgetnie kell az emberekkel, a barátaival, az ismerőseivel, és észlelnie kell a jeleket. A gondolkodásunk frissen tartásához az sem elég, ha bevonulunk a könyvtárba és könyveket olvasgatunk, hiszen ebbe is bele lehet hülyülni, ahogy egy bürokrata pozícióba is. Korábban mindezt a jobboldal elég jól csinálta, gondoljunk csak a sokat szidott polgári körökre. Az emberekkel való kapcsolattartás alapvető fontosságú ahhoz, hogy értelmes legyen a politikai cselekvés, csak ez nem értelmiségi–politikus-reláció kérdése. És ebben a tekintetben persze, ahogy látható volt az internetadó kapcsán, a kormány emberekkel való kapcsolattartási módja jelenleg hagy kívánnivalót maga után. 

 

 

Ez egy politikaelméleti és történeti kutatóközpont, két nagy egységgel: egy történeti elitet kutató része egy nagy levéltárral, és egy politikaelméleti-eszmetörténeti rész, ahol igyekszünk fiatal kutatókat segíteni. Segítjük a doktori disszertációjuk, illetve más monográfiák megírását, kiadását, és ezen túl egyéb könyveket is adunk ki. Jelenleg nagyjából 20-25 ilyen fiatal kutatót tud az intézet támogatni, és ezt a gyakorlatot fenn is kívánjuk tartani. Nemrég jelent meg újra Dessewffy Aurél könyve (XYZ-könyv), és hamarosan megjelenik – először magyarul – Eric Voegelin Új Politikatudománya. Idén valószínűleg hét, jövőre tíz könyv jelenik meg – ezek között több olyan is lesz, amit az intézet kutatói írtak.