4. Korányi TBC és Pulmonógiai Intézet. Olyan, mint egy kísértet tanya. A hatalmas intézetben pizsamás emberek kóvályognak. Konkrétan poloskák másznak a folyosón! Egy különösen megtermett példányt el is tapostam a kopott linóleumon. Pusztulás, lepukkantság. Vámpíros videoklipet lehetne itt forgatni. Esténként azt érzem, az egyik sarokból mindjárt egy fehér leples szellem bukkan elő, még a 30-as évekből, amikor az urak gyógyítatták itt magukat. DE! Csodálatos nővérek, és olyan orvosok, akik a munkájukat tényleg hivatásként űzik. Fel sem tudom fogni, hogy ezek az egészségügyi dolgozók évtizedeket húznak le ezekben a koszlott szobákban, folyosókon. Egy idős nővér már hatodik éjszakai ügyeletét nyomja, alig lát ki a fejéből, ( az unokái mellet lenne a helye), amikor a tüdőrákos beteg, tüdőgyulladással megérkezik( apám). Mindenki tudja egy-két hete van hátra. És ők nem mondanak le róla, ( nem tehetik) kezelik, csillapítják a fájdalmait. Még beszélgetnek is vele. Bármikor fel lehet hívni őket, és fel is veszik a telefont. Az orvos időt szán a beteg gyerekére, rendesen informálja. Az internet korában azonban a korábbi röntgenek, orvosi vélemények sohasem érkeznek meg a korábbi kórházakból. A beteg gyereke orvosi előtanulmányok nélkül közvetít a kórházak különböző orvosai között, és szortírozza a számára érthetetlen leleteket. Vajon az a folt a tüdőn új, vagy már korábban is ott volt?- hangzik a kérdés. Hát nem tudom bmg! Bölcsész, hülye tévés, vagy miféle lennék! Nem orvos.
És bekövetkezik a halál.... Hagynak együtt lenni vele. Nem kapkodnak. A háttérbe húzódva figyelnek. A szobatársaknak pedig a függöny túloldalán, de ugyanabban a légtérben végig kell hallgatniuk egy számukra ismeretlen ember( az apám) haláltusáját, és a gyereke sírását. Nyílván arra gondolnak, nemsokára ők is így végzik. Akinek már halt meg rokona tudja, milyen az, amikor múmiaként lepedőbe tekerve, egy meglepően kis csomagot néz az ember. Két órán át, mert a protokoll szerint addig kell ott hagyni. Én másodszor éltem át. Volt időm végig gondolni, hogy milyen az, amikor hónapok megaláztatásai után, végül is csak egy büdös öregembernek nézik az embert. Az apámnak egy mozgalmas, és sikeres élet végén a méltatlanság, a magyar egészségügy adta lehetőségek maradtak. A tili-tolizás, a kórházból kórházba szállítás, és a reménykedés, hogy az orvos majd odafigyel rá, és a pelenkáját is kicserélik. A kutya életbe! Kár volt az egész macsó és sikeres élete? De tökéletesen mindegy, mit csinált életében. Ez senkinek sem jár!!!!
Már járt ember a Holdon, ismerjük a Mars felszínét, vannak bankautomaták, van Prezi.com is, tombol a Youtube, még a kutyákba is chipeket raknak, de a korboncnok, az alagsori 2 négyzetméteres, törött csempés krecnikben ülő szürke arcú titkárnők, az igazgatóság, és a kezelő osztály között még két nap múlva is kering a papír, miszerint egy ember ( az apám) meghalt. Mintha ő lenne az első halottjuk. Iszonyú rámenősnek kell lenni, hogy beszerezd a megfelelő pecséteket. Végül is el kéne temetni valahogy. Már bizonyára nagyon szeretné ő is...az édesapám, aki egész életében egy nagyhangú oroszlán volt, kitaposta magának, amit kellett, de a halál dolgában kudarcot vallott, és vele én is. Most itt tartunk.
Nem, azért sem fogok most politikai megjegyzéseket tenni! Mert így megy ez ebben az országban hosszú évtizedek óta! Riporterként is megtapasztaltam. Iszonyú nehéz rendesen meghalni! Jaj annak, aki 76 éves korában, vagy bármikor ezzel próbálkozik.
Hadas János fotóriporter lánya”