Itt rendesen meghalni sem lehet!!!!

„Itt rendesen meghalni sem lehet!!!!

A magyar egészségügy látlelete egy a rákos apját kórházról kórházra hurcibáló gyerektől. Ezt nem bírom magamban tartani!:

1. Honvéd Kórház: Maximális nővéri és orvosi munka. Mindezt végsőkig kicsavart, fáradt emberek nyújtják egy idős embernek. Semmi mellébeszélés, viszont őszinteség és empátia. A nagydumás, és a rendszerrel rettenetesen elégedetlen orvos elmondja, mi a diagnózis, mire számíthatok, és ez jó!

2. János Kórház- Pulmonológia.Elképesztő, balkáni körülmények. Rákos emberek 4-5 órás folyóson való várakoztatása.Persze étlen- szomjan. Egyetlen receptért is 5 órát kell ülni a rokonnak a folyosón, ha nem gáncsolja el az orvost, sosem kapja meg a receptet! Közben a dolgozók túlhajszolva idegesen rohangálnak, és 10 óra alatt 24 órára való beteget látnak(?) el. Nem megy nekik! Bűz és depresszió! A kórteremben az egyik beteg meglopja a másikat! Ideges, néha agresszív, hányaveti orvos. Az este mentővel érkező, levegő után kapkodó beteget (apám) magából kikelve ezzel a mondattal fogadja a fiatal doktornő, aki még a pályája elején van, de már most utálja az egészet. " Magát meg mi a francnak hozták ide? Vigyék a fogászatra, vagy akárhová!" Közben a beteg ( az apám) próbál túlélni. Szégyelli, hogy még élni mer. Majd őszintétlenség, hazudozás, hónapokig tartó megalázó, fájdalmas, érzéketlen, kínzások,( ja ez a negyedik biopszia sem sikerült, bocs) Végül a gyógyíthatalan beteg lepasszolása egy másik intézménybe, búcsú nélkül. Még azt sem mondják," kitartás Babócsi néni", tessék arrébb haladni. Hatan hörögnek egy kórteremben. Örülnek, hogy megszabadulnak tőle!

3. Országos Onkológiai Intézet ( Kékgolyó utca) Jó, európai körülmények. Emberi bánásmód, mosolyoga katéterező nővérek. Hihetetlen, hogy ezt a szakmát választották, kakiból mosdatnak, és még kedvesek is. Eszméletlen ágyhiány! Kemo a folyósón, mert nincs ágy, mindenhol fekszenek. Csak, ha már tényleg mindjárt meghal a beteg ( apám, akiben még talán van egy-két hónap nem maradhat). Másoknak is kell az ágy. Szerencsére nem a napbarnított, délután négykor távozó professzort, akit rámenősen kocogva a kocsiáig kell kikísérni, hogy közben érdemi információt kapjak, hanem végül egy fiatal onkológust kapunk. Ő a János kórházbeli fiatal kolléganőjével ellentétben hisz a munkájában. A " körülményekhez képest" meg is tesz mindent.

4. Korányi TBC és Pulmonógiai Intézet. Olyan, mint egy kísértet tanya. A hatalmas intézetben pizsamás emberek kóvályognak. Konkrétan poloskák másznak a folyosón! Egy különösen megtermett példányt el is tapostam a kopott linóleumon. Pusztulás, lepukkantság. Vámpíros videoklipet lehetne itt forgatni. Esténként azt érzem, az egyik sarokból mindjárt egy fehér leples szellem bukkan elő, még a 30-as évekből, amikor az urak gyógyítatták itt magukat. DE! Csodálatos nővérek, és olyan orvosok, akik a munkájukat tényleg hivatásként űzik. Fel sem tudom fogni, hogy ezek az egészségügyi dolgozók évtizedeket húznak le ezekben a koszlott szobákban, folyosókon. Egy idős nővér már hatodik éjszakai ügyeletét nyomja, alig lát ki a fejéből, ( az unokái mellet lenne a helye), amikor a tüdőrákos beteg, tüdőgyulladással megérkezik( apám). Mindenki tudja egy-két hete van hátra. És ők nem mondanak le róla, ( nem tehetik) kezelik, csillapítják a fájdalmait. Még beszélgetnek is vele. Bármikor fel lehet hívni őket, és fel is veszik a telefont. Az orvos időt szán a beteg gyerekére, rendesen informálja. Az internet korában azonban a korábbi röntgenek, orvosi vélemények sohasem érkeznek meg a korábbi kórházakból. A beteg gyereke orvosi előtanulmányok nélkül közvetít a kórházak különböző orvosai között, és szortírozza a számára érthetetlen leleteket. Vajon az a folt a tüdőn új, vagy már korábban is ott volt?- hangzik a kérdés. Hát nem tudom bmg! Bölcsész, hülye tévés, vagy miféle lennék! Nem orvos.

És bekövetkezik a halál.... Hagynak együtt lenni vele. Nem kapkodnak. A háttérbe húzódva figyelnek. A szobatársaknak pedig a függöny túloldalán, de ugyanabban a légtérben végig kell hallgatniuk egy számukra ismeretlen ember( az apám) haláltusáját, és a gyereke sírását. Nyílván arra gondolnak, nemsokára ők is így végzik. Akinek már halt meg rokona tudja, milyen az, amikor múmiaként lepedőbe tekerve, egy meglepően kis csomagot néz az ember. Két órán át, mert a protokoll szerint addig kell ott hagyni. Én másodszor éltem át. Volt időm végig gondolni, hogy milyen az, amikor hónapok megaláztatásai után, végül is csak egy büdös öregembernek nézik az embert. Az apámnak egy mozgalmas, és sikeres élet végén a méltatlanság, a magyar egészségügy adta lehetőségek maradtak. A tili-tolizás, a kórházból kórházba szállítás, és a reménykedés, hogy az orvos majd odafigyel rá, és a pelenkáját is kicserélik. A kutya életbe! Kár volt az egész macsó és sikeres élete? De tökéletesen mindegy, mit csinált életében. Ez senkinek sem jár!!!!

Már járt ember a Holdon, ismerjük a Mars felszínét, vannak bankautomaták, van Prezi.com is, tombol a Youtube, még a kutyákba is chipeket raknak, de a korboncnok, az alagsori 2 négyzetméteres, törött csempés krecnikben ülő szürke arcú titkárnők, az igazgatóság, és a kezelő osztály között még két nap múlva is kering a papír, miszerint egy ember ( az apám) meghalt. Mintha ő lenne az első halottjuk. Iszonyú rámenősnek kell lenni, hogy beszerezd a megfelelő pecséteket. Végül is el kéne temetni valahogy. Már bizonyára nagyon szeretné ő is...az édesapám, aki egész életében egy nagyhangú oroszlán volt, kitaposta magának, amit kellett, de a halál dolgában kudarcot vallott, és vele én is. Most itt tartunk.

Nem, azért sem fogok most politikai megjegyzéseket tenni! Mert így megy ez ebben az országban hosszú évtizedek óta! Riporterként is megtapasztaltam. Iszonyú nehéz rendesen meghalni! Jaj annak, aki 76 éves korában, vagy bármikor ezzel próbálkozik. 

Hadas János fotóriporter lánya”