Huszonöt évünk elszelelt − Velünk élő rendszerváltás XI.

A Mandiner megtisztelő felkérésére nehéz nem közhelyektől hemzsegő cikket írni. Egyetlen biztos módszer lenne erre, mégpedig a pozitívumok hangsúlyozása. Ezt ugyanis senki nem teszi, ilyet magyar publicista nem csinál, ez nemzetkarakterológiai nonszensz volna. Búsulós, kárálós, dühösködő, keseredésre hajló nép vagyunk, lételemünk a panaszkodás, dagonyánk a mélakór. Mégis, ha belegondolunk, vannak komoly eredményeink, úgyhogy belevágok, témám a gazdaság.

Jól indultunk, mert bár 1990-ben szinte leállt a magyar ipar és megroppant a mezőgazdaság, az Antall-kormány időszakában több működő tőke jött hozzánk, mint a többi, volt szocialista országba együttvéve. A működő tőke nagy része azonban nem zöldmezős beruházásra, hanem privatizációra ment: a privatizációs hányad 1994-re elérte az 50 százalékot. Ennek oka egyrészt az akkori kormány illúziókkal teli gazdaságpolitikája, a régi vállalatvezetők iránti bizalma, másrészt e vállalatvezetők kontraszelektált, tehetségtelen és korrupt hada volt.

*

A mából visszatekintve úgy tűnik, hogy elmulasztották a politikailag determinált, kivételes pillanatot, amikor − elsősorban a németekkel − a magyar ipar többségét megmentő együttműködési szerződések lettek volna köthetők. Például a MOM a Carl Zeiss-szel, az Ikarus a MAN-nal, a Danuvia a Festoval, a Medicor a Siemenssel vagy a Philips-szel, netán a Thomsonnal, az óbudai Hajógyár a kínaiakkal egyezkedhetett volna a siker reményében. Csepel, Dunaújváros, Ózd, Kazincbarcika nehezebb eset volt, évtizede veszteséges romhalmazokról lévén szó, de az ő sorsuk sem volt teljesen reménytelen: lám, a kassai acélmű is megtalálta a US Steelt.

Ez itthon nem sikerült, az ideális, kisebbségi részvény-eladással, tehát a tulajdon megőrzésével, egyszersmind feltőkésítéssel megtámogatott kooperációt többnyire az aktuális menedzsment hitszegő árulása helyettesítette. A céget először átvitték veszteségesbe, majd az így logikusnak tűnő, alacsony áron eladták, jattért vagy még néhány évi menedzsment tagságért cserébe. Sárközi professzor híres 1988. évi VI. törvénye tehát nem az egyetlen kiskapu volt a gátlástalan privatizációra; azt az Antall-kormány, rögtön hivatalba lépése után, amúgy is becsukta − sajnos már későn.

Nullára devalvált gazdaságunkban azonban − meglepő módon − egészséges vér, azaz értékálló forint lüktetett. Bár a keményvalutában beáramló külföldi tőke forint-igénye valamelyest magyarázza, máig nem világos, hogy miképpen maradhatott erős a magyar fizetőeszköz − pláne 1995 után, amikor Bokros Lajos pénzügyminiszterként két egymást követő évben az államháztartás segítségéül hívta az inflációt. Ekkoriban esett néhány év alatt 19%-kal a nyugdíjasok vásárlóereje és ekkor dőlt be a Postabank − ám, mindez, meglepő módon, meg sem rendítette a magyar pénz árfolyamát. Az járt jól, aki 1991 és 1998 között (majd tovább, egészen 2008-ig) forintban tartotta a megtakarításait.

*

1998-ban jött az első Fidesz-kormány, és ne kerteljünk, csodát művelt. A GDP-arányos költségvetési adósság két év alatt 61 százalékról 52 százalékra csökkent, egyensúlyba került a költségvetés, beindult a forint alapú, kedvezményes kamatú lakáshitelezés és lecsökkent az infláció.

Jó okunk van feltételezni, hogy ha 2002-ben nem veszi vissza a kormányrudat az MSZP és az SZDSZ, akkor Magyarország most régiónk éllovasa lenne. De visszavette, még ha ocsmány eszközökkel, köztük harmincegynehány hazug feljelentéssel is, amelyek kétharmadát − már a szoci kormányzati éra idején − a rendőrség, egyharmadát az ügyészség utasította el megalapozatlanság miatt. Persze, hibázott a Fidesz is: ez volt a hőn vágyott „polgári Magyarország” sulykolásának időszaka.

Sajnos azonban a falusi és külvárosi, mélyszegény magyar egyet sem talált magára érvényesnek a polgári lét hangzatos és nem egyszer fellengzősen deklamált ismérvei közül, úgyhogy azt gondolta, ezek a polgárok valahol, jóval magasabb régiókban tenyésznek és nyilván az ő vérét szívják a maguk kenetteljes nemzeti módján. Akkoriban bukó szlogen volt a polgárosodásé, mi tagadás.

*

Közben, a Medgyessy-féle demagóg béremelési ígérgetések és azok ostobán időzített beváltása után − ami megalapozta az évtized eladósodását − megérkezett Gyurcsány, aki gazdasági téren csúcsot döntött. Egyszerre növelte a privatizációs hányadot, a költségvetés és az önkormányzatok adósságát, tette általánossá a devizában történő, hosszú távú lakossági eladósodást és csökkentette a gazdaság növekedési ütemét. Ráadásul beütött a 2008-2010 es gazdasági világválság, amelynek mi már a hajnalán, 2008 októberében eljutottunk a csőd-fázisába. Ekkor a csőd dominó-effektusától félő Nyugat segítsége nélkül nagyon nagy baj támadt volna.

2010-ben elsöprő győzelmet aratott a Fidesz, amelynek vezetője azonnal Barrosóhoz fordult, segítene már az EU, néhány átmeneti hónapra vagy évre a kilábalásban. Barroso és az EU azonban elkövette a legnagyobb hibát, amit elkövethetett: nyersen és üres kézzel hazaküldte Orbánt, mintha ő lett volna az a balfácán, aki az elmúlt nyolc évben tönkretette a magyar nemzetgazdaságot − miközben pedig éppen Orbán és kormánya volt, aki 1998 és 2002 között rendbehozta azt. Barroso és a mögötte álló európai hatalmak – nem mentség, hogy bizonyára a kibontakozó görög válság pszichózisában − a fennhéjázó ostobaság európai léptékű példáját statuálták, ezzel tartósan elidegenítették Orbán Viktort és a magyar politikai vezető réteget az Uniótól.

Az unortodoxia 2010 és 2014 közötti időszakát a kormányzati dac, tehát az egyezkedni képtelen, csak a vereségek nyomán, sziszegve igazodni tudó kül- és gazdaságpolitika jellemezte. Belföldön viszont nagy dolgok történtek a szociálpolitika terén: a rezsicsökkentés és a devizahitelek konszolidálása, valamint a roma- és szegénypolitika, a közmunkaprogram és az oktatási rendszer szigora komoly eredményeket hozott. Ám az ágyazó és eltartó keretrendszer − amely csak a profitorientált gazdaság lehet − stagnált: 2010 és 2013 között a GDP átlagosan mindössze évi 0,5 százalékkal nőtt, ami helyben járást jelent. Ezért nem csoda, hogy a szegénység − szakszóval a material deprivation (azoknak a hányada, akiknek az átlagjövedelem 60 százalékánál kevesebb jut) − tovább nőtt.

Legújabban a gazdaság makrómutatói látványosan nekirugaszkodtak, a dolgot megmagyarázó okok azonban homályosak. Az a gyanúnk, hogy a 3 százalék körülire várt idei növekedés egyrészt a kivételesen kedvező télnek, másrészt az állami beruházásoknak, harmadrészt a négy nagy autógyár és azok holdudvara fokozott teljesítményének köszönhető. De legalább köszönhető, legalább valós, legalább elmozdulást jelent a null komma Josef szintjéről. Ami csapolni valónak jó, növekedésnek viszont csapnivaló.